Szabadság, 1987. július (97. évfolyam, 28-31. szám)
1987-07-31 / 31. szám
JACMO .11 10. OtETSI ~~ — . . .9 t róflöi Hkruhióö vuslij axz^öbuuu iívduö* Hiti tsiti ü sí Elhaló dalok két világ között ......a daloló vad tengert hallgatom, és álmodom az ócska pamlagon... ” (ADY: ,,Egyedül a tengerrel") Olaszországi útleírásai 1817-ben írt nápolyi részében odaveti Stendhal, aki mindig is „bukott” ösvénymenti színes burjánzásokra, hogy élt ott egy Romeo Danni nevű hegedűs, akinek a Stradivari-hegedűje ijesztő becenevet viselt. (Majdnem mindegyik nagy „Strad”-nak van neve: „A császár”, „Az énekes”, stb., és egy, amely 1737-ben, tehát a Mester utolsó évében készült, a „Hattyúdal” nevet viseli.) Romeo Danni hegedűje „Il Dannato” („A megátkozott”) volt. Stendhal: „Ez a mesterhegedű nagyon szépen szól, de egy idő után halkulni kezd a hangja, végül majdnem teljesen elhal. A megmagyarázhatatlan tünemény időről-időre ismétlődik; ez a hangszer csak szórványosan énekel, valami belefojtja a hangot.” Könnyen lehet, sőt gyanítom, hogy ez a LeFanu, Lovecraft, vagy Kotzwinkle tollára való jelenség az olaszok pajzán szólásmondásával „ha nem is igaz, de jól hangzik”. Megbízhatósága azonban akkor sem lenne most fontos itt, ha nem olyan tudósító közölné, mint Henri Beyle, akinek a fölvett „Stendhal” neve sincs hiba nélkül. Ugyanis alkalmatos kis bevezető ahhoz, hogy egy elfelejtett, azaz igazában föl sem fedezett amerikai magyar poétáról és meg-megszakadó ihletéről szóljak. Mint tetszik észrevenni, nem ,,magyar-amerikai”-nak nevezem; nem odatartozó „ethnic”-városban élt, nem egyleti, egyházi közületekbeli atyánkfiainak soraiba tartozott. Ritka madár: magán-magyar volt a szervezett magyar közösségek nélküli amerikai fővárosban, aki így is megtartotta, sőt privát beszéd- és értelemgyakorlatokkal szélesbítette is magyar kultúremberi mivoltát. Az első világháború után érkezett, olyan tarsollyal, amelyben csak költemények voltak, tehát élhetetlen volt, de hozott angol nyelvtudást is, tehát mindjárt megélhetett. Köztisztviselő lett, nyugdíjaztatás után egy helyi bankban dolgozott. Verselt, amikor idő, hangulat és energia engedte, néha erős hangon, máskor suttogva, kevés kivétellel csak íróasztalának, de aztán már annak sem, amikor az idők „dannato”-k lettek...Sartre szavával „a gázkamrák óta nincs többé igazi költészet”. De míg egyoldalt megnémult, másoldalt megszólaltatta mások magyar hangját angolul, alázattal odaadta felfogó, vetítő és közvetítő képességét Adynak, akiért rajongott; Petőfinek, akit mint természeti csodát bámult; Kiss Józsefnek, akit mint vérrokont szeretett, József Attilának, hogy az Óperencián túl is bemutatkozhasson az, aki még újabb idők még újabb dalaival tört be a magyar ugarra. Irodalmi tehetsége már szülőhelyének, Székesfehérvárnak főreáliskolájában megnyilvánult, nem oroszlánkörmökkel, hanem szívvel és hanggal. Nagynevű szakember hívta fel a figyelmet az ifjú Tehel Lászlóra: Kelemen Béla, már akkor is országos hírű tanár, esszéíró, szótárszerkesztő. Szavalóversenyeken csak egy esélyes ellenlábasa volt: osztálytársa, a Nemzeti Színház jövendő művésze, Kiss Ferenc, akinek én csak hírét hallottam ideát, de Tekel László itteni szűk baráti körbeli Ady-szavalásait hallva alig lehetett elképzelni ízesebb, erőteljesebb, muzsikálisabb változatot. Csakugyan: erre az emberre a szó legszorosabb, betsiszerinti értelmében illett az a különben dohos statisztikai kifejezés, hogy „magyar ajkú”. Őt is „szűnni nem akaró” tapssal ünnepelte „telt ház”, mind a hatan-nyolcan... Érettségi bizonyítványával egyidős egy pamfletszerű kiadvány megsárgult példánya, a régi „Élet és Irodalom”ban megjelent első versén meghatódva, a helyi „Minerva” nyomda tulajdonosa a saját költségén, mintegy ajándékképpen adta ki. Hangulatos, jó ritmusú, szépen rímelő versek voltak benne olyan öltözékben, amikőt akkoriban versek viseltek. Ma történelem előttinek tűnik az idő, amikor a költő dalnok volt; az ő koruk lejárt, helyüket átvették hadaró vigécek, cigánykerekező akrobaták és amatőr pszichopatológusok. A füzet címe „Az én világom” volt. A benne bontakozó lelki képek hamarosan ágyúdörgés mellett vérgőzös rémképekké változtak a 17 honvédgyalogezred arcvonalánál Tehel főhadnagy közül előbb az orosz, azután az olasz fronton. Mind a kettőn többször is megsebesült, és ha kórházban, majd hadifogságban előírásosan hallgatott is a Múzsa, a fiatal tiszt hozzáférhető szépirodalmat olvasott, idegen nyelvekhez is fordult — és már ott tanult angolul, hogy majd „kitántorogjon Amerikába”... Mint személyekhez a melegség és eszmékhez a hűség, úgy munkához szünetlen szorgalom kötötte, de szinte rögeszméje volt, hogy — egy levelében így panaszolta — „nem tudok eleget...csak annak ismerete fokozódik nálam, hogy mennyi mindent nem tudok mindabból, amire nagy szükségem lenne akarásaimban, reményeimben...” Mintha azt tényleg nem tudta volna, hogy ez minden valamirevaló szellemi embernek panasza, amely mindig is megokolt és sohasem szüntethető. De a túlzott hiányérzetből fakadó szerénység nyilvánvaló őszintesége csak jó színt vethetett rá; nagyravágyása csakis arra szorítkozott, hogy az életből, a nagybetűsből, napi élete kis keretén túl minél többet lásson és értsen. Amilyen igazságot kereső s egyensúlyt követelő volt kifelé, annyira aránytalanul szidta önmagát a Proust-i fogalmakban vett „temps perdu” miatt írói vonatkozásban, miközben szilárd polgári karriert épített. A nagy vagyonnak rossz sáfárja voltam. Mint préda gazda a termő nyarat, A drága Mát könnyelműn tékozoltam. Hány még a holnap? Kettő? Ötven? Száz? Izmot itt már alig feszít a láz. Ha vasam még dacosan vág a rögnek, Az elvert évek gúnnyal rámröhögnek... ...de azokban az években, amelyek folyamán ismertem őt, tisztes pályán tisztességgel futott, vakációit a maga szerény Tusculanum ában töltötte tétlenség nélkül, a dereka meg nem hajolt, a szája sohasem húzódott kiszolgáló, vagy maga kellető mosolyra, és az árat, amibe ez kerül, fölényesen és alku nélkül fizette. Eljött az idő, amikor két világ szellemi ösztökélése mindinkább hatott rá és új megszólalást kényszerített ki belőle. Fordított a lapon, verseket fordított, angol szavakat bocsátott a magyar kultúra szolgálatába. Nem volt nap, sokszor részben éjjel, hogy neki ne ült volna gonddal kiválasztott költői szövegeknek, mert kínozni kezdte az élet gyors rövidülésének mélyülő tudata — és betegeskedni is kezdett. Nehezült a légzése, a járása. Amikor mások mankókranehezednek, hogy erre amarra döcögjenek, ő szótárakra támaszkodott, hogy biztos irányban megbízhatót nyújtson. Ekkoriban írta egy másik levelében, hogy „tavaszunkat, nyarunkat felfalja a mechanizált élet... göröngyös az út, nemigen terem rajta virág, sok a botladozás is, a magunk bukdácsolása, hamarosanbeszökik az ősz’ és bizony ,peregnek a fákról az őszi levelek’...” Ez az őszi levélíró szellemben és törekvésben a távoliak közé akart tartozni, ha csak tolmácsként is, akikről Ady mondta ki, hogy „ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni,/volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” És ha a szándék csak közvetett lehetett is, az eredmény mindig sikeres volt annyiban, hogy közvetíthető, felhasználható anyag állt elő Tehel erőfeszítéséből. A műfordítóra az olvasók csak úgy és annyiszor vetnek pillantást, mint hangversenyeken a hallgatók a kísérőművészre. A szakmabeliek körében azonban mindig van figyelő, érdeklődő, olykor támogató. Most is akadt egy, aztán még egy, és még egykettő, aki felfigyelt Tekel László versfordításaira baráti körből kapott kéziratokban. Érzésem szerint főleg az a fegyelmezett alkalmazkodás nyerhette meg őket, amely mondhatni mindegyiknél az eredeti és az átültetés viszonyát markánsan határozta meg, nemritkán kellem hátrányára, de hitelesség és érthetőség előnyére. És az feltétlenül meglephette őket, hogy egy távoli műkedvelőként szerénykedő nagyon régi emigráns az itt általában — és az ő körülményei közt különösen — ritkán használható magyar nyelvet olyan hiánytalanul őrizte meg, mint azt a műfordítások tanúsították. Ez a fordító nem tágított sem rímtől, sem ritmustól; ezek érdekében akárhány tetszetős alternatívát vetett el. Magának a műfordítónak kijáró előnylehetőségeket is csak belátható szükség esetén vette igénybe; az olvasó képviseletét nem vállalta tárgyi fel(Folytatás a 15. oldalon) ! BP . SZIKLAY ANDOR .»f. (WASHINGTON) ; !'■ Ékk lábnyomok... Jobboldalt: Tekel László (1884-1979). aki ti AHAX. ---1987:ItJrthív My.-Ttttrti# á®laé&h.te*ttfMfl.TW