Szabadság, 1987. július (97. évfolyam, 28-31. szám)

1987-07-31 / 31. szám

JACMO .11 10. OtETSI ~~ — . . .9 t r­óflöi Hkruhióö vuslij axz^öbuuu iívduö* Hiti tsiti­ ­ü sí Elhaló dalok két világ között ......a daloló vad tengert hallgatom, és álmodom az ócska pamlagon... ” (ADY: ,,Egyedül a tengerrel") Olaszországi útleírásai 1817-ben írt nápolyi részében odaveti Stendhal, aki mindig is „bukott” ösvénymenti színes burjánzásokra, hogy élt ott egy Romeo Danni nevű hegedűs, akinek a Stradivari-he­gedűje ijesztő becenevet viselt. (Majdnem mindegyik nagy „Strad”-nak van neve: „A császár”, „Az éne­kes”, stb., és egy, amely 1737-ben, tehát a Mester utolsó évében készült, a „Hattyúdal” nevet viseli.) Romeo Danni hegedűje „Il Dannato” („A megátko­zott”) volt. Stendhal: „Ez a mesterhegedű nagyon szépen szól, de egy idő után halkulni kezd a hangja, végül majdnem teljesen elhal. A megmagyarázhatat­lan tünemény időről-időre ismétlődik; ez a hangszer csak szórványosan énekel, valami belefojtja a han­got.” Könnyen lehet, sőt gyanítom, hogy ez a LeFanu, Lovecraft, vagy Kotzwinkle tollára való jelenség az olaszok pajzán szólásmondásával „ha nem is igaz, de jól hangzik”. Megbízhatósága azonban akkor sem lenne most fontos itt, ha nem olyan tudósító közölné, mint Henri Beyle, akinek a fölvett „Stendhal” neve sincs hiba nélkül. Ugyanis alkalmatos kis bevezető ahhoz, hogy egy elfelejtett, azaz igazában föl sem fedezett amerikai magyar poétáról és meg-meg­­szakadó ihletéről szóljak. Mint tetszik észrevenni, nem ,,magyar-amerikai”-nak nevezem; nem odatar­tozó „ethnic”-városban élt, nem egyleti, egyházi kö­­zületekbeli atyánkfiainak soraiba tartozott. Ritka madár: magán-magyar volt a szervezett magyar kö­zösségek nélküli amerikai fővárosban, aki így is meg­tartotta, sőt privát beszéd- és értelemgyakorlatokkal szélesbítette is magyar kultúremberi mivoltát. Az első világháború után érkezett, olyan tar­sollyal, amelyben csak költemények voltak, tehát él­hetetlen volt, de hozott angol nyelvtudást is, tehát mindjárt megélhetett. Köztisztviselő lett, nyugdíjaz­tatás után egy helyi bankban dolgozott. Verselt, ami­kor idő, hangulat és energia engedte, néha erős han­gon, máskor suttogva, kevés kivétellel csak íróaszta­lának, de aztán már annak sem, amikor az idők „dannato”-k lettek...Sartre szavával „a gázkamrák óta nincs többé igazi költészet”. De míg egyoldalt megnémult, másoldalt megszólaltatta mások magyar hangját angolul, alázattal odaadta felfogó, vetítő és közvetítő képességét Adynak, akiért rajongott; Pető­finek, akit mint természeti csodát bámult; Kiss Jó­zsefnek, akit mint vérrokont szeretett, József Atti­lának, hogy az Óperencián túl is bemutatkozhasson az, aki még újabb idők még­ újabb dalaival tört be a magyar ugarra. Irodalmi tehetsége már szülőhelyének, Székes­­fehérvárnak főreáliskolájában megnyilvánult, nem oroszlánkörmökkel, hanem szívvel és hanggal. Nagy­nevű szakember hívta fel a figyelmet az ifjú Tehel Lászlóra: Kelemen Béla, már akkor is országos hírű tanár, esszé­író, szótárszerkesztő. Szavalóversenye­ken csak egy esélyes ellenlábasa volt: osztálytársa, a Nemzeti Színház jövendő művésze, Kiss Ferenc, akinek én csak hírét hallottam ideát, de Tekel László itteni szűk baráti körbeli Ady-szavalásait hallva alig lehetett elképzelni ízesebb, erőteljesebb, muzsikáli­­sabb változatot. Csakugyan: erre az emberre a szó leg­szorosabb, betsiszerinti értelmében illett az a külön­ben dohos statisztikai kifejezés, hogy „magyar­ ajkú”. Őt is „szűnni nem akaró” tapssal ünnepelte „telt ház”, mind a hatan-nyolcan... Érettségi bizonyítványával egyidős egy pamf­letszerű kiadvány megsárgult példánya, a régi „Élet és Irodalom”ban megjelent első versén meghatódva, a helyi „Minerva” nyomda tulajdonosa a saját költ­ségén, mintegy ajándékképpen adta ki. Hangulatos, jó ritmusú, szépen rímelő versek voltak benne olyan öltözékben, amikőt akkoriban versek viseltek. Ma történelem­ előttinek tűnik az idő, amikor a költő dal­nok volt; az ő koruk lejárt, helyüket átvették hadaró vigécek, cigánykerekező akrobaták és amatőr pszi­­chopatológusok. A füzet címe „Az én világom” volt. A benne bontakozó lelki képek hamarosan ágyúdör­gés mellett vérgőzös rémképekké változtak a 17 hon­védgyalogezred arcvonalánál Tehel főhadnagy közül előbb az orosz, azután az olasz fronton. Mind a kettőn többször is megsebesült, és ha kórházban, majd hadi­fogságban előírásosan hallgatott is a Múzsa, a fiatal tiszt hozzáférhető szépirodalmat olvasott, idegen nyel­vekhez is fordult — és már ott tanult angolul, hogy majd „kitántorogjon Amerikába”... Mint személyek­hez a melegség és eszmékhez a hűség, úgy munkához szünetlen szorgalom kötötte, de szinte rögeszméje volt, hogy — egy levelében így panaszolta — „nem tudok eleget...csak annak ismerete fokozódik nálam, hogy mennyi mindent nem tudok mindabból, amire nagy szükségem lenne akarásaimban, reményeim­ben...” Mintha azt tényleg nem tudta volna, hogy ez minden valamirevaló szellemi embernek panasza, amely mindig is megokolt és sohasem szüntethető. De a túlzott hiányérzetből fakadó szerénység nyil­vánvaló őszintesége csak jó színt vethetett rá; nagyra­­vágyása csakis arra szorítkozott, hogy az életből, a nagybetűsből, napi élete kis keretén túl minél többet lásson és értsen. Amilyen igazságot kereső s egyen­súlyt követelő volt kifelé, annyira aránytalanul szidta önmagát a Proust-i fogalmakban vett „temps perdu” miatt írói vonatkozásban, miközben szilárd polgári karriert épített. A nagy vagyonnak rossz sáfárja voltam. Mint préda gazda a termő nyarat, A drága Má­t könnyelműn tékozoltam. Hány még a holnap? Kettő? Ötven? Száz? Izmot itt már alig feszít a láz. Ha vasam még dacosan vág a rögnek, Az elvert évek gúnnyal rámröhögnek... ...de azokban az években, amelyek folyamán ismertem őt, tisztes pályán tisztességgel futott, vaká­cióit a maga szerény Tusculanum­ ában töltötte tét­lenség nélkül, a dereka meg nem hajolt, a szája soha­sem húzódott kiszolgáló, vagy maga kellető mosolyra, és az árat, amibe ez kerül, fölényesen és alku nélkül fizette. Eljött az idő, amikor két világ szellemi ösztö­kélése mindinkább hatott rá és új megszólalást kény­­szerített ki belőle. Fordított a lapon, verseket fordított, angol szavakat bocsátott a magyar kultúra szolgá­latába. Nem volt nap, sokszor részben éjjel, hogy neki ne ült volna gonddal kiválasztott költői szövegeknek, mert kínozni kezdte az élet gyors rövidülésének mé­lyülő tudata — és betegeskedni is kezdett. Nehezült a légzése, a járása. Amikor mások mankókra­­nehe­­zednek, hogy erre­ amarra döcögjenek, ő szótárakra támaszkodott, hogy biztos irányban megbízhatót nyújtson. Ekkoriban írta egy másik levelében, hogy „tavaszunkat, nyarunkat felfalja a mechanizált élet... göröngyös az út, nemigen terem rajta virág, sok a bot­­ladozás is, a magunk bukdácsolása, hamarosan­­beszökik az ősz’ és bizony ,peregnek a fákról az őszi levelek’...” Ez az őszi levélíró szellemben és törekvés­ben a távoliak közé akart tartozni, ha csak tolmács­ként is, akikről Ady mondta ki, hogy „ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni,/volt egy szent szándékunk: gyö­nyörűket írni.” És ha a szándék csak közvetett lehe­tett is, az eredmény mindig sikeres volt annyiban, hogy közvetíthető, felhasználható anyag állt elő Tehel erőfeszítéséből. A műfordítóra az olvasók csak úgy és annyi­szor vetnek pillantást, mint hangversenyeken a hall­gatók a kísérőművészre. A szakmabeliek körében azonban mindig van figyelő, érdeklődő, olykor támo­gató. Most is akadt egy, aztán még egy, és még egy­­kettő, aki felfigyelt Tekel László versfordításaira ba­ráti körből kapott kéziratokban. Érzésem szerint főleg az a fegyelmezett alkalmazkodás nyerhette meg őket, amely mondhatni mindegyiknél az eredeti és az átültetés viszonyát markánsan határozta meg, nemrit­kán kellem hátrányára, de hitelesség és érthetőség előnyére. És az feltétlenül meglephette őket, hogy egy távoli műkedvelőként szerénykedő nagyon régi emig­ráns az itt általában — és az ő körülményei közt külö­nösen — ritkán használható magyar nyelvet olyan hi­ánytalanul őrizte meg, mint azt a műfordítások ta­núsították. Ez a fordító nem tágított sem rímtől, sem ritmustól; ezek érdekében akárhány tetszetős alterna­tívát vetett el. Magának a műfordítónak kijáró előny­lehetőségeket is csak belátható szükség esetén vette igénybe; az olvasó képviseletét nem vállalta tárgyi fel­­(Folytatás a 15. oldalon) ! BP . SZIKLAY ANDOR­­ .»f. (WASHINGTON) ; !'■­­ Ékk lábnyomok... Jobboldalt: Tekel László (1884-1979). aki ti AH­AX. ---1987:ItJrth­ív My.-Ttttrti# á®laé&h.te*ttfMfl.TW

Next