Szabadság, 1991. július-december (101. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-16 / 33. szám

12. OLDAL K. TÓTH JÓZSEF: GAZSI ÉS A MINISZTER...­ ­. ...Somlói Gáspárnak nevezték, de mindenki csak Galuska bácsinak hívta; a falubeli gyerekek ragasz­tották rá ezt a nevet, s ő nem haragudott érte..., miért is haragudott volna? Öt éves korában „vitte ki” elő­ször a juhokat a legelőre, vagyis futkározott a szótlan, derűs juhá­szok ormótlan csizmái között, aztán hatvan évig kint is maradt velük...Közben persze tisztességgel megnősült, gyerekei lettek, majd unokái, s az idő teltével — egy ron­gyos őszi napon — dédunokát is hozott a mihaszna gólya: a veszettül ordító, legifjabb Somlói Gáspárt...a Gazsit. Ez az utód még annyira ifjú volt, hogy a legelső időkben kizárólag csak tejet, majd bizonyos undorító illatú pépeket fogyasztott, s az ízletes juhhúsra — nagyon is bölcsen — csak a fogai „megjövetele” után szokott rá, igaz, akkor végérvényesen: a birkahúst is birkahússal ette! S talán ez miatt is nőtt két fejjel magasabbra a csendes Galuska apónál, ami viszont teljesen érthetet­len dolog, hiszen az öreg is birkahúst evett világéle­tében, mégis kicsike maradt, pontosan akkora, mint egy kettéfűrészelt kampósbot... Ez a különbség azon­ban egyiküket sem zavarta. Sőt, valami olyasmi ke­rekedett ki a dologból, hogy ,,a Gazsi az én fiam!” s az öreg dörmögése szentírás volt a tanyában, ami ellen nem volt apellátum! Arról nem is bezélve, hogy a vén Galuska büszke­ségére az egész vidék büszke volt, s így — természete­sen — Gazsi is előrébb lépett a láthatatlan ranglét­rán, mivel ő volt a dédunoka. S ifjabb Somlói Gáspár valóban az öreg kiköpött mása volt, éppen csak a csa­vart juhászbajusz hiányzott róla...(Egy vidám téli estén, gyér lámpafénynél, két varkocsot font a dédu­noka hajába az öreg, s száraz kukoricaszakálból te­kert bajuszt ragasztott neki...A munkából hazatérő szülők megdöbbenve néztek egymásra...!) Aztán a kis Gazsi elvégezte az általános iskolát, méghozzá olyan rettenetes eredménnyel, hogy szegény anyja két hétig nem mert végigmenni a falun, ám a közeli Gépállomás vezetője — valami unokatestvér féle — azt mondta, hogy oda se neki, majd kitanul a gyerek gépszerelőnek, elvégre az sem egy utolsó szak­ma, nem? S ennek érdekében — egy teljesen véletlen esti látogatás alkalmával — hosszasan ecsetelte a traktor­szerelés szépségeit, ám az ifjú Gáspár mindebből csak piszkos olajfoltokat látott, mocskos, szétdobált ron­gyokat és állandó, szombat esti kocsmalátogatást, s így arra a vidáman feltett kérdésre, hogy „Na Gazsi, jössz-e hát közénk?” nagyon egyszerűen, s felettébb tárgyilagosan felelt: — Menjen a fene...! Úgy nézett ki a dolog, hogy semmi sem lesz a kis Gáspárból, pedig még a városba is beutaztak vele, arra gondolván, hátha megtetszik neki valamelyik szakma! Egyik sem tetszett neki. Nem akart villanyszerelő lenni, kőműves sem, irtózott az esztergapadtól is, a vízvezetékszereléstől pedig egyenesen undorodott. Az elkeseredett szülők kétségbeesetten vakarták a fejüket...Aztán az apja — végre — megkérdezte tőle: — Hát mi a Jóisten akarsz lenni? — Juhász... — hüppögte Gazsi. — Mint a nagy­apó... — Csend lett erre a kis konyhában, nagy, mély­séges csend, még az imbolygó lámpaláng árnyéka is rádermedt a falra. Az apa legyintett. — Mindig azt mondja, hogy a maga fia...akkor csináljon vele valamit! — mondta a ki tudja mi miatt meghatódott, szótlan öregnek, s Galuska bácsi nagyot bólintott erre. 2. S másnap hajnalban kenyeret, hagymát, s sza­lonnát tett az öreg a sok időt megért tarisznyába, úgy indultak messzi útra a Gazsival...S persze vitték a hosszú, kampós juhászbotot is, mert mit lehet tudni, dünnyögte Galuska apó, mindenütt vannak betyárok, nem? Budapestre mentek, a Minisztériumba! — Aztán ott vedd le a kucsmát, meg köpködni sem szabad! — adta az öreg a százéves jótanácsokat, s kissé el is tűnődött azon, hogy hát ott miért is nem szabad köpködni...? Mert a pusztában ez másképpen van...! Ott nem csak szabad, hanem néha kell is, már csak az unalom miatt is...Meg különben is! A Déli­ pályaudvartól gyalog mentek a Mezőgaz­dasági Minisztériumig, ami egyáltalán nem volt rövid út, s hogy csak délre értek oda, hát annak nagyon sok oka volt...Először is azok a nagy házak...! Meg az a sok autó! Meg az a sok ember! Mert ezeket mindet meg kellett nézni! S persze, őket is mindenki megnézte, vidáman kíváncsi tekintetek méregették a nagysubájú öregem­bert, a kissubájú gyereket, s hogy a nagy házak teteje felett mérgesen tombolt a nyár, hát azzal senki sem törődött... Alaposan megnézték a hosszú kampósbotot, a cifrára sikerült tarisznyát, sőt, egy napszemüveges ember le is fényképezte őket, majd a lakcímük után tudakozódott, mondván, hogy elküldi nekik az újsá­got, aminek ott lesznek a címoldalán. — Csak úgy címezze az úr, hogy Galuska bácsi­nak, a Hortobágyra...Ismer ott engem mindenki! A fényképész azonban valamivel pontosabb címet akart. — Jól van, na! — sóhajtott beleegyezően az öreg juhász. — Hát ha már annyira erőszakos az úr, akkor azt is írja oda, hogy Tanya, három! Eddig ugyan a Tanya négy voltunk, de aztán meghótt az öreg Tomo­­nyi, a házát meg megette a főd, oszt így Tanya három lettünk...Ismerte az úr a Tomonyi juhászt? Nem? Pedig azzal még a Rózsa Sándor is beszélgetett! A napszemüveges fényképész ennek ellenére sem ismerte a Tomonyi juhászt, sőt — szégyen ide, vagy oda — a Sándorról is csak annyit tudott, hogy sem­mit... A Minisztérium épületében szúrós tekintetű portás várta őket...Alaposan megnézte mindkettőjü­ket, s csak utána tette fel a furfangos kérdést: — Kit keresnek? — A minisztert...— vetette oda foghegyről Galuska bácsi. Miért, nincs itt? — De itt van — mondta a Szúrós tekintetű. — Van valami papírjuk? Az öreg komótosan átvizsgálta a tarisznyát, talán kicsit lassabban is, mint kellene... — Hát...papírunk az nincs...Kenyerünk van, meg hagymánk...Meg szalonnánk! Ha gondolja, haraphatna pár falatot, mert nagyon jó szalonna! A második unokám füstölte, a Harmat Gyuri...Ismeri talán? Kolbászt is szokott csinálni! A Szúrós tekintetű a kolbászkészítés dacára sem ismerte a Harmat Gyurit...Ismert ugyan egy Harmath Bendegúzt, aki Kőbányán volt jeges, ha még az egyál­talán, mert a jegesek azok már csak olyanok, hogy egyszer jegesek, aztán meg sörösök..., de a pálinkát sem vetik meg... A Szúrós tekintetű inkább azon gondolkodott, hogy most mit csináljon...? Mert valamit tenni kellett a két vidéki nemzedék­kel, akik olyan tisztán néztek a szemébe, hogy két ilyen becsületes nézés talán nincs is több a világon, s arról, hogy neki ilyen szúrós volt a tekintete, hát arról egyáltalán nem tehetett. — Ide figyeljenek — mondta. — Ismerik maguk a minisztert? — A Jenőt? — legyintett Galuska bácsi. — Hát mit gondol az úr, ha nem ismernénk, itt lennénk? A portás telefonálni ment. — Igen, Giziké...Ha lenne szíves...ketten, vidék­ről...Egy öregember, meg egy gyerek...Csikósok... Elnézést, kanászok...Köszönöm, maga egy angyal...! S mikor előjött az üvegkalickából, mintha már a tekintete sem lett volna olyan szúrós... — Parancsoljanak! — mosolygott. — Kilencedik emelet, ott kicsit balra...A Giziké már várja önöket! Parancsoljanak! S a Giziké valóban várta őket. A miniszter azonban nem ért rá, így a titkárnő kávéval kínálta a két „vendéget”, amit mindketten lelkesen elfogadtak. Igaz, ifjabb Somlói Gáspár csak azért, mert azt hitte, hogy tejeskávé...Nyolc kanál cukorral itta, s azon töprengett, hogy nem is olyan rossz, főleg, ha nem lenne ennyire édes, s ekkor jött ki irodájából a miniszter. Vidám arcú, kicsit kövérkés miniszter volt, s egy magas, egyenes derekú, sovány ember jött ki vele, akinek azt mondta: " ...a sikértartalmat pedig azon­nal fel kell emelni a műtrágyázással, azon a vidéken ez megengedhető... jobb lesz a kenyér is... Az egyenes dereka ezek után bólogatva kivonult, a miniszter pedig irodájába vezette a két Somlóit. Leültette őket, s mosolyogva nézett rájuk. Galuska bácsi is mosolygott, legényesen megpödörte a AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA / SZABADSÁG 1991. augusztus 16., péntek

Next