Szabadság, 1993. január-június (103. évfolyam, 4-26. szám)

1993-05-07 / 19. szám

10. OLDAL Dr. A.C. Klay SZIKLAY ANDOR (WASHINGTON) iVapzárta után SÉTA EGY REGÉNY KÖRÜL A homlokomra csapok: ez az! Korek Valéria a Martini-cocktailt „ezüstszínű"-nek mondja „Utómagya­rok" c. regénye 37. lapján; szégyelhetem magam mint veterán martinista, hogy nem én gondoltam erre. Szerencsés pillanat szülte a megjelenítő jelzőt legjobban a Tanqueray­gin-ból és Rossi­vermouth-ból előállítható vegyülékre, amely helyes aranynál ezüst színt vetít, ez pár korty után színarannyá nemesül és végül odáig visz, ahol már gyémántok csillognak az emelkedett hangulat perifériáin. De nem kellene így meglepődnöm a kis telitalálat fölött. Lépten-nyomon találhatók ilyenek a szerző „Hangulat és valóság" című, Ambrus Zoltán műveiről írt esztétikai fejtegetéseiben, egy franciásan kifinomult és pallérozott magyarsággal készült „tour de force"-ban, amelyet évekkel ezelőtt olvastam. Ott már maga a feladat megragadott: Ambrus Zoltán? Másodvonalbeli elsőrangúakról, mint ez az íróművész volt, vagy Lövik Károlyról, akit Korek Valéria szintén élesen, de melegen tudott megvilágítani, rendkívül nehéz érdemlegeset írni, mint mindenki tudja, aki Scarlatti-ról, Saint-Saens-ról, Wassermann-ról, vagy Josef Roth-ról ír: túl nagy a titá­nok árnyéka. A mélyrelátó analízis-sorozat megkapott magyar nyelvi színvonalával is: az író­­nem szeretem az „írónő"-beli fölösleges különböztetést; az „authoress"­­t már száz évvel ezelőtt is csak Mrs. Oliphant-ra alkalmazták - egyszóval:­ az író már több, mint félévszázada él Amerikában, és magam, ki még régebben élek távol ettől a nagyszerű művészi eszköztől, jól tudom, hogy a magyar nyelv ilyen mérvű megőrzéséhez és párhuzamosan a helyi idióma elsajátításához az embernek acélból és gumiból kell újraformálnia magát. * * * Az „Utómagyarok" egy „tryptich"-ben, három egymásba nyíló blokkban tár fel egy változatos képet, amelyben a részek más-más irányból indulnak, de egybekötődnek, mint maguk a lapok a két fedél közt, és egyazon állomásra érkeznek. Cilinderes akadémikusok és zord irodalomtanárok, az íróművészet érelmeszesedé­­ses statisztikusai, azt vallják, hogy a „picaresque" műfaj csak a 16.-18. századbeli elbeszélőké volt. Dehogy is. Korek Valéria egy mélyebb és magasabb vetületű „picaresque" regényt írt. Ma is abba a válfajba tallóznak az olyan históriák, amelyek a „picaro"-t, a kalandort az élet megpróbáltatásain és társadalmi tanulságokkal teli viszontagságokon át mutatják be. Korunkban akaratlanul is mindnyájan „picaro"-k vagyunk, így az „Utómagya­rok" alakjai is egyféle kalandorok, akik a fergeteges idegenbe tántorogtak ki, de nem hagyták el hazájukat: hazájuk hagyta el őket. Érthető, sőt szükségszerű, hogy ellentétben a régi fajtával, az ilyen új változat nem tartalmazhat sok humort. Karinthy nemcsak a humorban, mint mondta, nem ismert tréfát, élet és halál kérdéseiről szóló írásaiban nem ismert humort. Az „Utómagyarok" nem kedély­telen, és mindig szórakoztató, de realizmusa tréfát nem tűr, hiszen a mai életről és két világ vándorainak konfliktusairól szól. Ehelyett olyan villanásokkal lep meg, amelyek azt éreztetik, hogy az író sikeresen bánhatna el „thriller", sőt akár „grand guignol" témáival is. Erről is mindjárt pár szót. A három rész elsője részleges önéletrajz, de egy másvalaki naplójában, az 50-es évek Amerikájában a 30- as évek Magyarországa után, írónk bölcsészdoktor, Budapesten szakkönyvtárban dolgozott; könyvében egy amerikai egyetem könyvtárosával (nő) van dolgunk. Ez bizonyos tudományos területen végez kutatást és mindinkább szemébe tűnik egy vörös pulóveres alak, aki sokasodó jelek szerint ugyanazon tárgyban ugyanazt kutatja­­ és mintha már Pesten is feltűnt volna. Magát a pályát ilyen plasztikusan határozza meg: „Foglalkozásom a könyvtárosság. Érdeklődésem mindig a szellemi élet szolgaibb oldalai felé fordult legszívesebben, mint teszem a nyomtatott betű kötetekbe gyűjtött áldásainak terjesztése, rendezése, vagy éppenséggel csak hozzáférhető tétele. Munkásságom tárgya így a szellem korlátait tiszteli bár, de nem az országhatárokat." Egy új Beszéd­be férhetne, hogy áldottak azok, akik így képesek egybehangolni érdeklődésüket, lelkiségüket és intellektuális kötelezettségüket. * * * A vörös pulóveres esetleg hallucinációs megjelenése a könyv második részében már baráti pszichiáterek vizsgálódásainak tárgya. Poe, Jules Barbey és Lovecraft egyforma jóváhagyását nyerné el ez: ....a feltételezésem, hogy ez ugyanaz az ember, aki vagy húsz esztendeje odahaza oly gondterhes napokat okozott nekem. Mély­reásott szemgödréből apró, szúrós tekintetű szempár nézett rám, ugyanúgy, mint annak idején. Az ilyen szempár nem öregszik meg, az ilyen gonosznak született szem mindig egyforma marad... Akkor sem látszott fiatalnak, de ma sem igazán öreg. Erősen hajlott háta volt, mint rosszul táplált, bár még nem idős embereknek, vagy azoknak, akik nem sántikálnak jóban." Engem főleg maga a fürkészés folyamata érdekel, a csevegések, a spekulációk, a fordulatok, mert hát a valóság és az illúzió végső soron ritkán esik egymástól távolabb, mint valamilyen nagy és tarka madár két szárnya. Sokféle valóság van. Anatole France megrajzolta „Putois"-t, a kitalált figurát, akiről folyton úgy beszélnek, mintha élt volna, megszokták őt és nincs nagyon távol. Márai azt mondta, hogy „a valóság csak tény, és a tény az igazságnak csak része." A létezés szilárd ténye nem fejez ki egyebet, mint sokoldalú viszonyt, és ha meggondoljuk, nemcsak az irodalomban érvényes az, hogy képzelt lények teszik a legnagyobb hatást. A vörös pulóveres emlékeztet engem ezen az imbolygó sétámon egy hasonlóan fel-felbukkanó és kérdéses alakra. Ezt Thomas Mann hozza a „Der Tod in Venedig"-ben, amelynek eredeti címét idézem, hogy beiktathassak ide egy bizarr fordítási problémát. (Mentségem már 2000 évvel ezelőtt is alkalmatos volt: Plutarchos írja az életrajz-sorozat egyik darabjában, hogy „megemlítem ezt, mert hirtelen eszembe jutott s így természetellenes lenne mellőznöm.") A cím magyarul „A Halál Velencében", pontos. De angolul „Death in Venice" hamis, mert azt mondja, hogy haláleset történt Velencében. Mann nem ezt írta; ő a „Der Tod"-ot, a megszemélyesített Halált jelezte, és ez meg is jelenik a mesteri novellában több ízben és több alakban. De angolul „The Death"-et nem tűri a nyelv. Megoldás nincs. * * * Különleges jelenség az „Utómagyarok"-ban egy Ivan Ivanovics Korodin nevű orvos, aki Kálmán Illés néven magyarrá inkarnálta magát. („Igazi nevem kezdőbetűit megtartottam, míg azután újra Korodin Iván lehetett belőlem".) De hát a regény címe is különös érdekességű, és az előlapon magyarázat is van róla, idézve egy belül lefolyó beszélgetésből, ahol azt mondja bizonyos Géza, hogy „mi vagyunk az utómagyarok. A szó az előmagyarokról jut eszembe, amolyan ,kellett­­hogy­ léteztek" népről", uráliakról az altájiak előtt. Talán aszok, de a cím úgy hat rám, mint valami szociográfiai felmérés hivatalos kiadványáé. Mindjárt az első rész előtt találunk egy kétsoros idézetet Vajda Jánostól; első sora „Mi jövünk magunkkal szembe", amelynek valamilyen származéka lehetett volna a regény címe. Megrögzött hajszálhasogató vagyok. (Folytatás a 16. oldalon) AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA / SZABADSÁG 1993. május 7., péntek

Next