Szabolcs-Szatmári Szemle, 1980 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám
Még csak itt, a kis kaszinósikátoron szaladok át, és beérek a mi utcánkba, a Könyök utcába, ahol akkor laktunk. Meglelem-e a házat, az öreg postamester nagy, verandás kőházát, ahol egy csöpp udvari szoba merész és forró, ideges, képtelen és gyönyörű látomásokkal borult fölém ... A ház még a régi, csak a haederalomb fakult meg a lugas körül, és a mostani lakója nem tartja olyan tisztán, mint az én anyám. A valóság színében, lám, fakóbb és jelentéktelen ócska ház ez is. Igen! Jó volna újra kezdeni minden régi álmokat, de csak úgy, ha a valóság nem szólna közbe!” Íme egy cseppben a tenger! De bárhol nyitjuk ki köteteit, ilyen lírai mélységekkel tárul fel előttünk az író világa, amelyet csodálatos stílművészettel örökített meg. Sokszor visszatér a gyermek- és serdülőkorra való emlékezés. Egy régi eset (1911) című írásában olvasom: „Én tizenöt éves voltam akkor, rendesen hímzéssel ültem vagy tanultam a kertfelőli tornácon, és néha láttam belőlük (a lakószomszédokból) egyet-egyet, ha jöttek vagy mentek, mert a mi utcaajtónkon kellett járniok... Már virágzott két orgonabokor a fáskamra előtt, már kiírták a hittanvizsgákat az iskolában, és megkaptam a díszünnepélyre az új fehér ruhát, és éppen nagyon féltem az ásványtantól, mert a kristályokat egyre összezavartam... De azokon a napokon véletlenül nem törtem össze semmit, vagy anyám volt okosabb, és nem említett ilyesmit...” Nagy félelmekből, nagy szorongásokból az alkotás, az írás az egyetlen felszabadító erő, önvizsgálat, önanalízis szövi át meg át minden munkáját, s boldogan azonosulunk sokszor a lélek mélyébe látó megfogalmazásaival: „Most nappalaim, nyaraim és történeteim egyre sietőbb közönnyel loholnak már; zagyván bukdácsolnak el egymáson néha siket, nagy robogással; és ha ma haldokolnék, azt kellene mondanom: minden jó és minden rossz utolért engem, a hétábrázatú életről én lerángattam mind a hét fátyolát. De ha csak egyetlenszer is tudnék még érzékien emlékezni azokra a jó illatokra, amik ifjúságom levegőjében úszva sejtődztek felém; százszoros éllel sebeztek, százszoros zamattal fürösztöttek azon a régi nyári reggelen, amikor még semmi se volt, semmi se történt — s a messze bomba világból nem volt még enyém más, csak a drága, kék, teli levegő fényei és jószágai.” (Úrnapja, 1912.) Emberi alakját nemcsak fényképek örökítették meg, hanem azok szava is, akik valahogyan kapcsolatba kerültek vele. A nála öt évvel fiatalabb Luby Margit mindig nagy meghatottsággal emlékezett vissza a szatmári zárdában és a miskolci zárda iskolájában való találkozásaira. A családi, rokoni emlékezésekre, amelyeket Kaffka Margit nagynénjétől, Uray Dezsőné Kölcsey Annától hallott, aki 103 éves korában halt meg s a tőle kapott leveleket és fényképeket mutogatva beszélt Kaffka Margitról. Az írónő őt nemcsak tisztelte, hanem nagyon is szerette. Uray Dezső édesanyjának, Uray Margitnak volt a testvére. Gyakran elmondta, hogy milyen balesetek történtek a serdülő leánnyal, vendéglátás alkalmával gyakran elejtett tányérok zaja kísérte segítségét. Azt is elmondta Luby Margit, hogy mindig éppen valamelyik munkája foglalkoztatta, bármilyen időszakban is kellett elmennie ügyei intézésére. A Petőfi Sándor utcai korzón fényes délben gyakran lehetett estélyi ruhában találkozni vele. Egyik miskolci tanítványa így emlékezett vissza reá : „... már hullt a hó késő novemberben, és Kaffka Margit a zsirárdi szalmakalappal a fején járt az iskolába. Egyszer a háta mögött menten. Csúf csatakos idő volt, Kaffka Margit megemelte a fekete posztószoknyáját, s alóla kicsüngött a kék-fehér pettyes kartonszoknyája, az, amelyiket a nyárról, mint felsőt ismertem. Fájt látnom, mint ahogy fájt, amikor óra alatt idegesen húzgálta fekete selyemblúzának az ujját, hogy ne lássék a szaka- 76