Szabolcs-Szatmári Szemle, 1984 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám
— az utca- és természeti kép, — az elvont gondolatok megfogalmazása, — egy-egy visszaemlékezés, élmény továbbvitele, ahhoz új és új mondanivaló komponálása. Mi érdekli tehát a festőt? Minden, ami az embert érdekli, csak másképpen. Minden arc elmond neki valamit, minden jelenség figyelmezteti valamire. A külső hatások, a valóság és képzelet együttes jelentkezésével a kész kompozíció illúzióját keltik benne. Pedig mennyi méricskélő, idegfeszítő munka után lesz mindebből kép. S a végleges forma még így sem biztos, van itt olyan kép, amelyhez a festő évente hozzátett, változtatott, alakított, ahogyan akkor érezte és szükségesnek látta. Portréin az egyéniséget örökítette meg. A jellemzőt kereste és találta meg, a jellemet kutatta és fedezte fel, a személyiséget tisztelettel és cinkossággal, megértően és kíméletlenül tárja elénk. A pillanatokon túltekintő őszinteséggel, nem vádlóan, de nem is mentegetőzve, igazán ábrázol. Mutat, bemutat. A mának is, a holnapnak is. A művészi megismerés az élet új meg új összetevőit hozza nála előtérbe. A város múltját őrző kompozíciók, félelmetes vagy derűs tájak, vizek, természeti képek, amelyeket utazásai, táborozásai során látott, hétköznapi jelenetek, amelyekbe minduntalan belebotlik, soha nem volt tájak és tárgyak, amelyek emlékeiből léptek elő az ember és természet ritmusképletei, vagy éppen szabad asszociációs érzelmek. Törekvései a látvány optikai és kompozíciós egységének megjelenítése, keresése, benne az ember és természet, ember és környezet hangulati elemeinek kölcsönhatásán alapuló ábrázolása. Horváth János tömörségre, áttekintőképességre törekszik, megfigyelései a természetet követi, gazdaságosságra, megfontoltságra, felelősségteljes összegzésre törekszik, komoly hangon figyelmeztet, szolidáris megértéssel nevel. Festőnk legvonzóbb erénye a rendteremtés, a szintetikus áttekintés, az, hogy le tudja jegyezni a mozgás jellemzőit, a szorongások eredőit, a lelkiismeret vívódásait. Mindezt a kép megszervezésével, a képfelület ökonomikus kitöltésével éri el. Kisméretű festményei is monumentálisak, mert mellőzi a részleteket, s lényegre szorítkozik. A nagyvonalúság, a szűkszavúság, az összefogóképesség jellemző alkotásaira. Tőmondatokban beszél, aminek tekintélye van, mert mind több gyanú merül fel a bő lére eresztett magyarázatokkal, a formalista szószaporítással szemben. Horváth János filozofikus alkat, sokat meditál. Őt is megfogta a magány témája. Képein látjuk, hogy gyerekei a nád mögött állnak, erősek, mozgékonyak, szereti és félti őket, s ekkor eszébe jut, mi lesz, ha föléjük nő a nád, körülfogja őket, egyedül maradnak, ez a magány? Vagy a madárijesztő a sás, nád, gaz mögött kit ijesztget? Vajon ez a magány? A kérdésre nekünk, tárlatlátogatóknak is válaszolni kell, vagy meditálni, ahogy művészünk teszi. Képein, alkotásain az a fajta életérzés ölt testet, amely a meditálásból, a gondolati összefüggések kereséséből, az alkotás csodálatos és gyötrelmes kifejezéséből fakad. Jelzi ezt, hogy alkotásaiban a teremtő képzelet — módosult, átlelkesült — képei jelennek meg, mintha számára nem a látható jelenségek sora, hanem a mögöttük rejlő ismeretlen valóság volna fontos és érdekes. Horváth János alkotásaiban a szín- és formavilág úgy alakult, hogy azok mély hangulati és érzelmi indítékokat is sugallnak. Szigorú önfegyelemmel dolgozik, csak előre tekint, s jottányit sem enged művészi elveiből. Ösztönösen és tudatosan is fokról fokra, téglát téglára helyezve biztos alapokat épített, érlelte színvilágát, komponálókészségét, szerkesztési elveit. Piktúráját örömünkre derűs színek, a festői izgalom feszültsége, merész, lendületes ecsetjárás jellemzi. A fényt belefoglalja szí