Szabolcs-Szatmári Szemle, 1987 (22. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. szám
rád, Döge, Fényeslitke, de Ibrány határában is gyakran előfordult, hogy május végén, június elején az emberek csónakokkal megközelítve a lápokat, megkaszálták a szénát, gondosan megszárították, boglyákba gyűjtötték, hogy majd a fagy beálltával házukhoz szállítsák. Jöttek azonban a nyárvégi és őszi áradások, megemelték a lápi szigeteket, és a viharok, őszi szelek gyakorta boglyástól más falu határára fújták, ringatták a lápokat, ottani gazdák nyereségére, a szorgalmatoskodók bosszúságára. A tavakat, lápokat, itt-ott felmerülő szigeteket, nádasokat erdők tarkították. A Rétköz hajdan bővelkedett erdőkben. Ha nem is mindenütt, de Dombrádon, Nagyhalász határában, Dögén, Kékesében, Kisvárdán, Kanyáron, Litkén, Pátrohán, Tuzséron, Bercelen, Ibrányban bőven volt erdő, többnyire makkot termő, disznóhizlaló tölgyes is. A tölgy mellett a leggyakoribb a nyárfa, szilfa, gyertyán, jegenye és fűzfa. Ezek olykor óriásira nőttek. Történelmi tény, hogy Nagyhalász határában díszelgett olyan nyárfa, amely szakértők becslése szerint egymaga 16 köböl fát adott. Az erdőkkel vesszősök, cserjések, bokros részek váltakoztak, és nád, gyékény mindenhol. A szél olykor ha megborzolta a nád-, sás- és kákarengeteget, beleringott a Rétköz, és haragoszöld hullámzása titkokat suttogva rejtette lakóit tatár, török és német zsoldosok, adószedők elől, elnyelve, magába ölve az ide betolakodni merészelőket. De hallgassuk inkább egykori őseinket, hogyan vélekedtek ők a természeti környezetünkről. Hogy idézzem a nagyhalászi jobbágyok 1772-es vallomását: Nagyhalász „határja — mondották — három nyomásra vagyon osztva, az mely minden nyomásban megtermi mind az búzát, mind az őszi, mind az tavaszi rozst, úgy a lencsét, borsót, lent, árpát, zabot, mégpedig minden trágyázás nélkül, és csak kétszeri szántásban is alkalmatosan terem. Alkalmas kaszállók vagynak ebben az határban, és midőn az árvíz nem nagy bővségben vagyon, avagy hamarabb rajta kaszálhatni, az első szénakaszálás elevén esvén, sarját is lehet kaszálni. . . Vonó és növekedő marhásoknak és teheneknek is elegendő mezeje vagyon . . . Ha az árvíz az határt el nem önti, az heverő marha takarmány nélkül élhet télen is ... Alkalmatos itató vizei vannak, még pedig oly sós tók is, mellyel élve az marha, sóval nem szűkölködik, és nem szokták sózni marhájokat.. . Mind épületre, mind tűzre, elegendő fájok vagyon, és noha száraz időben véle nem élhetnek, de télben és árvíznek idején csónakokon avagy szálakon (tutajokon) mindenféle fát igen könnyen hordhatnak a lakosok, és holmi fa edényeket és szerszámokat is csinálhatnak. Alkalmatos makkoltatások is szokott lenni az helység erdején, mikor Isten áldása vagyon, és ideje vagyon a makknak . . . Mind tűzre, mind fedelezésre alkalmatos és elegendő nád találtatik az határban. Az Tisza ez határon lévén, mind annyira meg árad, hogy az előtte levő tók betelnek, s a Tiszán ilyenkor csónakokon, szálakon és szálakon mindenfele mehetnek, amerre csak az Tiszán járni szoktak, úgy hogy szoktak is némelyek az Alföldre, Szegedig kormányosnak eljárni. Elég dűlt fa találkozván az erdőkben, szenet égethetnek az lakosok, akit nem messze lévő városokban hasznosan eladhatnak. Oly székes helyek találkoznak az határokban, az kiken vargáknak és szappanosoknak szükséges sót lehet seperni...