Szabolcs-Szatmári Szemle, 1987 (22. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. szám
Az 1892—1910 közötti éveket taglaló fejezet fő érdeme a későbbi művekhez ihletet adó szülőföld meghatározó szerepének elemzésén túl kétségkívül az, hogy megmutatja a gyermekfejjel már folyamatosan alkotó írót ért hatásokat: a Zola-, Dickens-, Balzac-, Maupassant-, Turgenyev-, valamint Jókai-, Bródy-, Justh Zsigmond- és Mikszáth-élményeket. Czére Béla határozottan fölmutatja, hogy 1897 és 1900 között főleg Turgenyev, 1900 és 1906 között pedig Mikszáth nyomait fedezhetjük fel anovellákban és regényekben. (Eddig általában 1910-ig észlelte a kritika a mikszáthos korszakot.) Czére hangsúlyosnak érzi az 1901-es Aranybánya című regényt, hiszen benne Krúdy már kísérletezik az időbontással. A kismonográfia témájához méltó ihletett nyelven elemzi A podolini kísértet középkorias hangulatát, az Adráscsik örököse és A bűvös erszény című nyírségi regényeket éppúgy, mint az 1906 végétől 1910-ig keletkező zsoldostörténeteket, haláltáncnovellákat. Meggyőzően elemzi Krúdy ekkori vonzódását a misztikumhoz, a sátáni színekhez, a groteszkhez. Felismeri, hogy a korszak látomásos szimbolizmusa minőségileg új szerkezeteket teremt, de azt sem hallgatja el, hogy az olykor adomázva, azonban alapvetően inkább elégikusan szemlélt nyírségi dzsentrilétnek az időből történő kihullási folyamatát Krúdy ekkor még a rokonszenv és az irónia kettős fénytörésében láttatja. Az 1911—1917 közötti első nagy alkotói korszak értelmezése Szindbád, Rezeda Kázmér és Alvinczi Eduárd alakja köré sűrűsödik. A lírai időben szabadon bolyongó hajós utazásainak tipológiája e kérdéskör tisztázásának kétségtelen nyeresége. Fontosnak tartja Czére, hogy a Szindbád-ciklusban a „komplex képekké, látomásokká szövődő szóképek, a világ szubjektív vízióját tükröző stílus egésze hordozza a leglényegesebb írói üzeneteket”. A fejezet másik értéke A vörös postakocsi és az Utazások a vörös postakocsin című regények tüzetes elemzése. Az életet „látomásos-metaforikus” módon megélő, boldogtalan Rezeda Kázmér és a Szemere Miklósról mintázott lobbanékony Alvinczi Eduárd, valamint Kronprinc Ilona alakjának árnyalt bemutatásán túl részletesen szól a tanulmány a Váradi Zsófia ihletésében fogant, a megváltó szerelmet áhító Bukfencről, illetve Az útitársról, valamint az erotikus töltésű novellákról. A szépíróhoz képest a kötet általában kisebb hangsúlyt helyez a publicistára, noha kiemeli ambivalens viszonyát a háborúhoz 1914—15-ben. Röviden utal az 1918-as, 1919-es cikkekre, riportokra (Fehérvári könyv, Szegény gyerekek a szigeten), amelyek poetikus erővel vallanak a kisemmizettek iránti hűségről. A második nagy írói periódus (1918—1921) látomásos lírai regényeinek sorában a tanulmány kitüntetett helyen elemzi a Nyírség babonás-mitikus képét megfestő Napraforgót és az önéletrajzi elemekkel átszőtt N. N.-t. Az átfogóbb világkép megteremtéséért folytatott küzdelemben Krúdy hősei a teljes életet igénylik, a szerelem elementáris élménye mögé azonban odasettenkedik a pusztulás, a széthullás érzete. Álmos Andor, Nyírjes Evelin, Pistols vagy N. N. jellemének vizsgálatakor a kritikus megérzi Krúdy azon szándékát, hogy a lét nagy kérdései helyet kaphassanak a kozmosz végtelenségét és a lélek drámai mélységét méhében rejtő Nyírség gyakran látomásszerű ábrázolása közben. A kismonográfia részletesen szól Az asszonyságok díjáról, melyet joggal nevez a magyar irodalom egyiklegsötétebb tónusú, legtragikusabb