Szabolcs-Szatmári Szemle, 1989 (24. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 2. szám
pontos jellemzésnek az alapján a század végi magyar úri osztályok műveltségéről, illetve műveletlenségéről, a minden újtól dölyfösen elzárkózó sporstman-magatartásról, amely iszonyatos visszahúzó erőt jelentett a szellem embere számára. Egy későbbi levelében mintha csak folytatni akarta volna az előbbi gondolatsort: „...nagy baj nekik, hogy más érdek is van a világon, mint ló és szarvas. Pedig én igazán mind a két állatot szeretem, de azért Verlaine-t, Flaubert-t etc. nem lehet a világról letagadni. Szóval elégedetlenek velem, nem akarnak ezen az úton sehogysem velem jönni, de másrészt azt még kevésbé akarják, hogy magam menjek. Pedig, hát szeretem őket, őszintén, igazán. Van még köztünk elég összekötő szál, de csak a mándokizmusban már nem tudok élni.” Később még ezt teszi hozzá: „ ... ők éppen úgy érzik, mint én, hogy más utakon járunk, hogy nem tudunk egymással lépést tartani.” Nem nehéz kiérezni ezekből a levelekből Czóbel Minka vergődését a származása, családja és környezete által megszabott körülmények és az annyira vágyott, szabadabb, függetlenebb művészvilág lehetőségei között. Látjuk, mennyire szeretett volna kitörni ennek a szűk életformának, a mándokizmusnak a szorító fogságából, de talán ereje sem volt elegendő a kitöréshez, s a körülmények sem kedveztek vágyai valóraváltásához. Az elszánás pedig — úgy látszik — meg lett volna benne. „Ikarus története nem ijeszt” — írta Justh Zsigmondnak. „Igaz, hogy visszaesett a földre, de hát egy percre mégis közelebb volt a naphoz.” Hogy ez a gondolat milyen mélyen élt benne, bizonyítja, hogy versben is megfogalmazta: Hát tudjátok ti mi a fény, az álom? Boldog halandó egy volt a világon. Ha összetörte irigyen a végzet!? A napba mégis közelebbről nézett. (Ikarus) Hogy kitörési tervei nem sikerültek, ahhoz Justh Zsigmondnak, a hűséges barátnak, minden törekvése legodaadóbb inspirátorának korai halála is bizonnyal hozzájárult, de része volt benne annak is, hogy nőnek született. Ő maga így írt erről naplójában: „Haladunk, haladunk egy úton, jó barátságban, harmóniában. Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy utaink eltérnek, vissza nem jöhetünk soha többé, — egyedül vagyunk. Ez a művész, a filozófus Golgotája, ha fejlődik, természetes, hogy elhagyja társait. Ha a nehézségek legyőzik, elmarad tőlük s mindezt egyedül, magában kiküzdeni tudva, nyitott szemmel. Ha a művész férfi, talán találhat társat, asszonyt, mely nem kérdez, csak követi. De ha a művész leány?” A művészsors ilyen egzisztenciális kérdései mellett, természetesen, hétköznapibb témák is gyakran felbukkannak a levelekben, különösen a későbbi években. Ezekből az derül ki, hogy Czóbel Minka nem valami valóságtól elszakadt, csak az álmok világában élő, ábrándos kékharisnya volt, hanem a gyakorlati életben is otthonosan mozgó, a mindennapok apró kötelességei iránt is fogékony, praktikusan gondolkodó ember. Egy Budapestről keltezett levelének végén, amelyben a pesti divatról, vásárlásairól stb. számolt be, ezt írja édesanyjának: „Házfedésnél el ne felejtsenek pléhet tenni a kémény mellé!!!” Naplójában is sűrűn váltakoznak a meglehetősen ellentétes tartalmú bejegyzések. Az egyik napon a Petőfi Társaságban tartott felolvasásáról