Szabolcs-Szatmári Szemle, 1989 (24. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 2. szám

pontos jellemzésnek az alapján a szá­zad végi magyar úri osztályok mű­veltségéről, illetve műveletlenségé­­ről, a minden újtól dölyfösen elzár­kózó sporstman-magatartásról, amely iszonyatos visszahúzó erőt jelentett a szellem embere számára. Egy későbbi levelében mintha csak folytatni akarta volna az előbbi gon­dolatsort: „...nagy baj nekik, hogy más érdek is van a világon, mint ló és szarvas. Pedig én igazán mind a két állatot szeretem, de azért Ver­­laine-t, Flaubert-t etc. nem lehet a világról letagadni. Szóval elégedetle­nek velem, nem akarnak ezen az úton sehogysem velem jönni, de másrészt azt még kevésbé akarják, hogy ma­gam menjek. Pedig, hát szeretem őket, őszintén, igazán. Van még köz­tünk elég összekötő szál, de csak a mándokizmusban már nem tudok élni.” Később még ezt teszi hozzá: „ ... ők éppen úgy érzik, mint én, hogy más utakon járunk, hogy nem tudunk egymással lépést tartani.” Nem nehéz kiérezni ezekből a le­velekből Czóbel Minka vergődését a származása, családja és környezete által megszabott körülmények és az annyira vágyott, szabadabb, függet­lenebb művészvilág lehetőségei kö­zött. Látjuk, mennyire szeretett vol­na kitörni ennek a szűk életformá­nak, a mándokizmusnak a szorító fogságából, de talán ereje sem volt elegendő a kitöréshez, s a körülmé­nyek sem kedveztek vágyai valóra­­váltásához. Az elszánás pedig — úgy látszik — meg lett volna benne. „Ikarus törté­nete nem ijeszt” — írta Justh Zsig­­mondnak. „Igaz, hogy visszaesett a földre, de hát egy percre mégis kö­zelebb volt a naphoz.” Hogy ez a gondolat milyen mélyen élt benne, bizonyítja, hogy versben is megfogalmazta: Hát tudjátok ti mi a fény, az álom? Boldog halandó egy volt a világon. Ha összetörte irigyen a végzet!? A napba mégis közelebbről nézett. (Ikarus) Hogy kitörési tervei nem sikerül­tek, ahhoz Justh Zsigmondnak, a hű­séges barátnak, minden törekvése legodaadóbb inspirátorának korai ha­lála is bizonnyal hozzájárult, de ré­sze volt benne annak is, hogy nőnek született. Ő maga így írt erről napló­jában: „Haladunk, haladunk egy úton, jó barátságban, harmóniában. Egyszer csak azon vesszük észre ma­gunkat, hogy utaink eltérnek, vissza nem jöhetünk soha többé, — egyedül vagyunk. Ez a művész, a filozófus Golgotája, ha fejlődik, természetes, hogy elhagyja társait. Ha a nehézsé­gek legyőzik, elmarad tőlük s mind­ezt egyedül, magában kiküzdeni tud­va, nyitott szemmel. Ha a művész férfi, talán találhat társat, asszonyt, mely nem kérdez, csak követi. De ha a művész leány?” A művészsors ilyen egzisztenciális kérdései mellett, természetesen, hét­köznapibb témák is gyakran fel­bukkannak a levelekben, különösen a későbbi években. Ezekből az derül ki, hogy Czóbel Minka nem valami valóságtól elszakadt, csak az álmok világában élő, ábrándos kékharisnya volt, hanem a gyakorlati életben is otthonosan mozgó, a mindennapok apró kötelességei iránt is fogékony, praktikusan gondolkodó ember. Egy Budapestről keltezett levelé­nek végén, amelyben a pesti divat­ról, vásárlásairól stb. számolt be, ezt írja édesanyjának: „Házfedésnél el ne felejtsenek pléhet tenni a kémény mellé!!!” Naplójában is sűrűn váltakoznak a meglehetősen ellentétes tartalmú bejegyzések. Az egyik napon a Petőfi Társaságban tartott felolvasásáról

Next