Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1993 (28. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám
NÉMETH PÉTER: Rendhagyó köszöntés Balogh István 80. születésnapjára Balogh István nevét, ünnepeltünket én bizony veszprémi muzeológus koromban nem ismertem! Csak azután, hogy három más társammal együtt — bizonyos főnöki csel- és gáncsvetések elől menekülve — a felmondási idő elmúltával odahagyva Veszprémet, szétszóródtunk az országban. Magam 1965. október 1-jével „vonultam be” Nyíregyházára, miután az év júniusában a régészeti vándorgyűlésen Csallány Dezsővel megegyeztünk bizonyos feltételekben. Annak a megyének a „fővárosába” jöttem, ahova 1960-ban Kisvárdán eltöltött közel négy hónapos várásatási és építésvezetői tevékenységem után nem kívántam visszatérni, mivel akkor így búcsúztam: „Akkor lássam e megyét, amikor a hátam közepét!” Pedig munkásaim kedvesek voltak, hétvégeken sorkosztosként hol Dögén, Veresmarton, Berencsen fogyaszthattam a háziszárnyast, ám Dunántúllal szemben az elmaradás mind a lakást, a WC-t, egyszóval az infrastruktúrát illetően számottevő volt, kivéve természetesen a lányokat, mert azok — visszagondolva— sokkal üdébbnek, arcuk berendezését, szemük csillogását tekintve sokkal változatosabbnak tűntek az akkori pannóniai, germán beütésű szépségeknél. A bevonulást pedig tessék szó szerint érteni: Krúdy hazájába a vasútállomáson ácsorgó, azóta tudom, hogy az utolsó fedett konflival jutottam el ama nevezetes nap hajnalán — kiszállva az akkor még szintén volt hálókocsiból — az Egyház utca 15-be. S ünnepeltünk itt kapcsolódik be az események folyásába. Alig megtelepedvén igazgatóm irodájának vörös bársonyhuzatos kanapéján — melyen napközben igazgatóm, éjszaka pedig feleségemmel mi szenderegtünk —, a Megyei Tanács pincei menzáján arra figyeltem fel, hogy az a két kezemen megszámolható múzeumi dolgozó igen nagy reverendiával köszönt egy idősebb férfiút. Kezdetben engem nem ez, hanem a tálban gőzölgő levesek kitűnő minősége kötött le, s arra a megállapításra késztetett, hogy Dunántúlon a szellem minősége lehet, hogy meghaladja az ittenit, de az étel bizony nemcsak olcsóbb, hanem — ha szabad így neveznem — Krúdy — apám könyvtárából ismert — világának egy szeletét idézi fel. így természetes, hogy előbb a konyha személyzetével kerültem bensőségesebb viszonyba, ám a jó sors mégiscsak összehozott az ugyanitt, a kötelezően ugyanabban az időpontban „vályúhoz” kényszerített levéltárigazgatóval, Balogh Istvánnal. A megemlékezés