Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1996 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám
Makk Ferenc cal együtt vettek részt katonai akcióban a Krím félszigeten. A megerősödött magyar törzsszövetség azonban — legkésőbb a 870-es évekre — felszámolta a kazár hegemóniát, véget vetett a kazár befolyásnak. Erről tanúskodnak a muzulmán források, amelyek a 870—880-as évek fordulójának időszakáról szólva a magyarságot gazdag, erős és önálló népként írják le a kazárok, a szlávok, a bolgárok és a morvák szomszédságában. Ettől az időszaktól kezdve az etelközi magyarság — kalandozó hadjáratok formájába — mindvégig a kazároktól független, szuverén politikai—hatalmi erőként vett részt a térség nemzetközi konfliktusaiban. E katonai portyák legfőbb célja gazdag zsákmány, zsold és ajándék szerzése volt. A nemzetközi összecsapásokba is rendre annak a félnek az oldalán voltak hajlandók beavatkozni, amelyik fél részéről a legnagyobb zsákmány, zsold, illetve ajándék ígérkezett. 862 óta éberen figyelték a frankok, a morvák és a bolgárok között folyó hadakozásokat. Forrásaink szerint 881-ben a magyarok a kabarokkal együtt a morvákat segítették a keleti frankokkal szemben. A 880-as évek elején saját szakállukra — külső hívás nélkül — bolgár területeket sarcoltak végig a Metód-legenda tanúsága szerint. 892-ben viszont már a frankok és a bolgárok szövetségesei voltak Szvatopluk ellen. Ezt követően azonban átpártoltak a morvákhoz, és 894- ben vandál módon dúlták fel a frank Dunántúlt. A Fuldai Évkönyv erről a következőképpen tudósít: ,A magyaroknak nevezett avarok ebben az időben a Dunán túl kóborolva sok szörnyűséget követtek el. Ugyanis a férfiakat és az idős nőket mind egy szálig legyilkolva, a fiatal nőket kéjvágyuk kielégítésére, barmokként magukkal harcolva, egész Pannóniát teljesen kiirtva elpusztították. Ősz táján a bajorok (frankok) és morvák békét kötöttek.” A mohamedán kútfők pedig arról tájékoztatnak, hogy az etelközi magyarok rendszeresen hadjáratokat vezettek északra a szlávok ellen, akikre súlyos élelmiszeradókat vetettek ki, és sok foglyot hurcoltak el magukkal. De gyakran viseltek hadjáratot ezzel egyidejűleg az oroszok (normannok) ellen fogolyszerzés céljából. Foglyaikat azután rabszolgákként adták el bizánci kereskedők számára. Bizonyosra vehető, hogy e hadjáratoknak semmiféle nemzetközi hátterük nem volt. A bizánci császárság, amelynek súlypontja ekkor a Balkánon és Kis-Ázsiában volt, a római birodalom örökösének tartva magát, önmaga megvédelmezése mellett hivatalos külpolitikája legfontosabb részének az egykori antik Imperium Romanum visszaállítását tekintette. E céljai megvalósítása érdekében következetesen törekedett arra, hogy a divide et impera régi hagyományának szellemében, a szomszédságában élő népeket egyrészt egymás ellen játssza ki, másrészt saját javára használja ki őket. A X. század közepén VII. (Bíborbanszületett) Konstantinos bizánci császár (944—959), jellemző módon, azért írt tankönyvet a birodalom kormányzásáról, hogy abból trónörökös fia megtanulja: „melyik nép miben használhat, s miben árthat a rómaiaknak (bizánciaknak), és hogy melyik nép ezek közül melyiket és hogyan tudja egyenként megtámadni és leigázni”. Éppen ezért történelme során mindvégig Bizánc nagy gonddal követte nyomon a határai mentén bekövetkezett politikai, hatalmi, etnikai változásokat, így az etelközi magyarság sorsának — külső és belső viszonyainak — alakulásáról mindenféle eszközzel igyekezett megbízható információkat szerezni. A magyarok etelközi megtelepedéséről, politikai helyzetéről s a kazár—magyar kapcsolatok jellegéről 861-ben már biztos híradásokkal rendelkezett a basileus, a bizánci uralkodó. Hiszen a kazár kagánhoz normannellenes bizánci—kazár szövet.