Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1998 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám
Ajtay-Horváth Magda hatatlan tetőponton a tizenkilencedik század nagypolgári kultúrája” (Halász: Justh Zsigmond naplója 1941: 5). A tánc leggyakrabban és legváltozatosabb funkcióival Justh írásművészetében fordul elő. A különböző táncfajták változatos érzelmek ébresztői, s gyakran narkotikus hatásúak. ,A tour táncoknál majdnem szétszedték a keringők, a polkák lázában előfogta a gyönyör, megrázta tetőtől-talpig, felrázta benne az öröm, a kéj után való vágyat, néha szinte szédelegni kezdett. Fejét féloldalra hajtva, odasimult táncosához, elfeledve mindent, mindent, ami fájt neki, ami bántotta; előre siklott a terem sima, csúszós parkettjén, élvezve a pillanat mámorát. Végtelen gyönyört érzett, kimondhatatlan vágyak töltötték be lelkét... s Bélára gondolt” (Justh: Fehér lap 106). Lövik Károly a táncot a társadalom mélységeivel való kacérkodásnak nevezi, olyan rítusnak, amely az ember atavisztikus, ősi ösztöneit fejezi és elégíti ki. A következő idézetben a kor divatos angol, olasz, spanyol táncnevei sorakoznak, amelyek a korabeli olvasók számára kevésbé hatottak idegenszerűnek, s valószínűleg divatos csoportnyelvi neologizmusok voltak. Az idegen hangzású köznevek szintén közös olvasói tudattartalomra apellálnak: „[...] a vágyat mindenkor a táncok elégítették ki a legügyesebben. Ebben a kellemes formában volt legkönnyebb őszintének lenni és észrevétlenül összeszövődni a Balsamók, a Casanovák, a Caperduttók, a condottierek, a szegénylegények, és frakkos útonállók különböző utódaival. Az apacstánc, az one step, a macsics, a carmagnole, a cancan az emberi élet legmélyebb rétegeiből szivárogtak elő és mind azt hirdették - udvarias, enyhe formában -, hogy nem vagyunk olyan előkelőek, jól fésültek, amilyeneknek látszunk, vagy pedig azt, hogy az egyenlőség vágya nem az az üres ábránd, aminek sokan hiszik” (Lövik: Kitty Fischer 76-77). Justh Párisi naplójában a festők és modellek báljáról számol be, ahol a kosztümök is a divatos, keleties ízlést tükrözik: japáni, indiai, pierette kosztümöket emleget a szerző. A soknemzetiségű társaságra egy-egy jellemző hangszer vagy dalsor utal. Színes, érzékeket ingerlő kavalkád a bál, ami sokféleségében is egységet képvisel, homogén atmoszférát teremt: „Különben minden összefolyik, s sok tomboló ember tarka gomollyá olvad össze, csupa szín, csupa hang, csupa illat, együtt látja az ember az egészet, de megkülönböztetni már alig tud valamit, a zene mind lármásabb lesz, a primitív angyal belefúj trombitájába, a spanyol táncosné kasztanyettáit veri, a lutteur a nagydob mellé áll, s nagyokat üt belé dorongjával, a szomszéd kis zongorája visít, Kate Booth egy fűzsípot húz ki zsebéből, azzal fújja „térítő” melódiáját, ott egy skót dudál, a többiek énekelnek, a franciák a Boulanger nótáját „„ en revenant de la revue”-t, az amerikaiak Allalleluját, az olaszok a funiculát, s mind táncol, s égnek rúgja a lábát...” (Justh: Párisi napló 157). Justh a cigányzenének ősi, mitikus jellemzőket tulajdonított, akárcsak a táncnak, ami ellenállhatatlan, mindent feledtető. A tánc ütemét a próza is átveszi, váratlanul daktiluszi lüktetésűvé válnak a sorok. „Engem is visz a nóta. Megbolondulok velek, egy végtelen frisset járok el én is, ha elpusztulok a közepén - kinek mi köze hozzá? Perdül a szoknya, tágul a pruszlik, dobban a szív. Sötét körül minden, ott tovább amazok, mi pedig a cigánybanda előtt, szinte az űrben " (Justh: Hazai napló 432).