Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1998 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám
Ajtay-Horváth Magda ragyogott az égen és megvilágította az egész vidéket. A gyönyörű szép finom csilingelés még tisztábban volt hallható és a tó felől hallatszott” (Balázs: A holdhal 168). A részlet a mesei stilizáció szép példája is. A fokozást megvalósító ismétlés monotóniája a figyelmet még inkább a lényeget hordozó, változó elemre tereli. A századforduló Magyarországon a cigányzene diadalát is jelentette, amely nemcsak a korabeli kávéházak és mulatók háttérzenéje volt, de operettszerzők is szívesen használták fel motívumait műveikben. A cigányzenéért a hegedülni nagyszerűen tudó Justh Zsigmond is rajongott. Naplójából és Faimus című regényéből, valamint Czóbel Minka szóbeli visszaemlékezéseiből is egyaránt kiderül, hogy milyen fontos volt számára a cigányzene ,a restaurant banalitását és a rozmaring és muskátli illatát (amely még bizony facsargatta bűnös orromat) egy csapásra elmossa az első nóta - önmagamba merülök” (Justh: Hazai napló: 361). „És éppen a zenében ez a közvetlen primitive, egyenesen a szívből fakadó dallam, a maga váratlan fordulataival, végtelen melegségével, lehetetlen, hogy meg ne kapjon mindenkit, kiben csak egy szemernyi érzés van. [...) A cigány zenéje szuggesztió, azt játssza, amit a hallgatója a pillanatban érez, s úgy ahogy érezi. Igaz érzésre ha talál, igazán is játszik, s ez a fődolog. Aztán viszi is az embert magával... [...] Furcsa mégis a cigánymuzsika a legközvetlenebb, az egyetlen, amelyben szuggesztió van a hallgató és a zenész között, hol a prímás a szememen keresztül kiérzi az egyéniségemet, azt, amit e percben érzek, s azt visszaadja úgy, aminthogy csak én érzek e percben. És ezt úgy adja vissza, mint csak ő, e csudálatos produktuma az emberiségnek teheti, ki a félvad ösztöneivel megérzi, mi vagyok én, ki sok generáción át tökéletesedett, s az ezen nevelt, született zenész finomultságával ezt vissza is tudja adni. Azt hiszem, e kettős elem teszi a cigányzenét egyikévé a legcsodálatosabb művészi nonsenseknek” (Justh: Hazai napló 381). A cigánymuzsika jellegzetes műfaja a nóta, amely „úgy csalogat, mint lepkét a lámpa fénye s csakúgy megperzsel néha írja Justh a Hazai naplóban (360). Jellegzetesen szecessziós a nóta és méreg asszociációja Justhnál, ami a virág és halál, pusztulás és egzotikum valamint az érzéki érzetek fontosságát ötvözi egyetlen hosszabb hasonlatba: „Kínos, beteg szerelemről beszél a nóta, amelynek vége nincs, amely olyan, mint azok a tropikus mérgek, amelyeknek készítésére ezer virágnak kell elhervadnia - s amelynek mérge a virágok illatának kivonatja” (Justh: Hazai napló 105). Az érzéki érzetek halmozásával jellemzi Justh a kedvenc hangszerét. A színészlétikus és antropomorfizáló szemléletmód szép példája e néhány sor: ,A viola d’amour kedvenc hangszerem, férfiasabb, mélyebb, mint a hegedű, lágyabb, mint a gordonka, s amellett a leg„étrange”-abb hangszer. Aztán a legemberibb ismert a ... legérzékibb, legtöbb a szín rajta” (Justh: Hazai napló 395). Csáth Gézánál, aki a muzsikát a művészet bánatának tartja, hipnotikus erejű a zene, amelyben egetverő szenvedély és mélységes bánat hangulata rejlik: ,A szoba tele volt különös hangulatokkal. Szürke mélyében mintha Beethoven szelleme kelt volna életre, s túlvilági gyönyörökkel hallgatta volna saját lelkének örökké vibráló hangjait...” (Csáth: Szonáta patetique 267).