Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2009 (44. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 3. szám
Az Ecsedi-láp 419 tették. Tyúkodról például azt mondották, hogy ott még a pap is gyékényt köt. A gyékénymunkához minden házban értettek, saját szükségletére mindenki maga készítette el a gyékény tárgyakat. A falu szegényemberei közül, akiknek semmi földjük sem volt, sokan kiváló specialistái lettek a gyékényfonásnak. Az ilyeneknek Ecsedben, Börvelyben még szövőszékük is volt az ekhósszekérre való gyékényponyva szövéséhez. Készítményeiket a szomszédos Erdőháton és Tiszaháton is szívesen vásárolták. Nemcsak a másutt is ismert kosárféléket készítették, hanem a gabona és más szemestermények tárolására szolgáló nagy, hordószerű kasokat is. De akadt a házakban gyékényből készült, koporsónak nevezett szalonnás kosár, mózeskosárhoz hasonló bölcső, kisgyermeket állni tanító állóka, sőt a farsangi maskarások öltözetéhez tartozó huszárcsákó is. A rétoldali háztartások másik jellegzetessége volt a tökedények használata. A fűzfa gúzsból csavart kantárba, úgynevezett kosornyába kötött csíkostök ott volt minden házban, de emellett a babot, borsót is ilyen tökedényben tartották a padláson. Tökből készült a sótartó is. Ezt még az 1930-as években is megtaláltam a rétoldali házakban. A neve még akkor is csíkostök, csíktök volt. Tölcsért, egyebet is készítettek csíktökből. A régi pákászszerszámokat is elő-elő vették a fészerből. A lápvágót és a lápmetszőt a földmunkáknál alkalmazták, s még hallottam olyan öregemberről, aki jeges időben a csizmája alá kötötte a régi nádvágások idején rendszeresen használt kormos jégpatkót, s úgy ment a kútra vízért. A lápvidéki építkezés néhány jellemző vonásáról a nád felhasználásával kapcsolatban már szóltam. Jellegzetessé tette az egykori utcaképet az egy szál fából készített, úgynevezett tőkéskapu is, ami olyan volt, mint egy vízszintesen elforgatható, alacsonyra helyezett kútgém. De tiszta faházakat is építettek az igényesebb lápvidéki lakosok. Jó harminc évvel ezelőtt [1930-as évek] még jártam egy bocskoros nemes 200 éves faházában, mely bizonyára rangos épületnek számított a maga idejében, de ajtajának szemöldökfájába majdnem beütöttem a fejemet, s helyiségei szinte miniatürizáltnak hatottak. Tölgygerendákért nem kellett messze menni, hisz a megyében hatalmas erdőségek terültek el. Az öregek még emlékeztek rá, hogy a Tiszahátról, Erdőhátról egészen Szatmárnémetiig erdőben lehetett megtenni az utat. Nem csoda tehát, hogy a sok tekintetben erdélyies Szatmár megye szépen faragott, vésett kútgémeinek, kapubálványainak az Ecsedi-láp szélén is megtaláljuk a képviselőit. Sőt egyik klasszikus ecsedi-lápi községben, a részben székely eredetű Börvelyben a monumentális faépítkezésnek valaha messze földön híres mesterei éltek. A csúfondároskodó mondás, amely szerint a börvelyiek valaha kiírták a templomukra, hogy „épült itt helyben, Börvelyben”, tulajdonképpen ennek emlékét őrzi. A régi fatemplomok ugyanis szállíthatók voltak, mai szóval élve sokszor „előre gyártott elemekből” készítették el őket messze vidéki faragóemberek. A börvelyieknek azonban erre nem volt szükségük, ők nyugodtan kiírhatták volna templomukra, hogy: „Épült itt helyben, Börvelyben.” Szatmár megye híres hangulatos temetőiben itt-ott még megtalálható, ősi bálványokra emlékeztető fejfák művelődéstörténetünk és népművészetünk egyaránt értékes emlékei. A rétoldali temetők közül a Román Népköztársaság területére eső Börvely temetője képvisel sajátos színt. Itt az 1940-es évek elején még megörökíthettem azokat az emberderéknál vastagabb tölgyfából faragott művészi fejfákat, amelyek egyrészt arról nevezetesek, hogy más formájú közülük az, amelyik a férfiak, és más, amelyik a nők sírján áll.