Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2018 (53. évfolyam, 1-4. szám)
2018 / 4. szám
Móricz Zsigmond és a magyar gyermekköltészet körvonalazódik a magyar gyermekirodalmi kánon: néhány éve vannak túl a résztvevők a századvégi tisztázó vitákon az eredetiségről és a fordításról, ill. adaptációról. 1888 februárjában hangzik el Benedek Elek képviselőházi beszéde a gyermekirodalom helyzetéről Magyarországon. A fokozatosan megerősödő gyermekirodalmi népnemzeti iránytól elválaszthatatlan a pedagógiai szándék és erkölcsi tanítás; a korszak ismert költői és prózaírói (Pósa Lajos, Benedek Elek, Sebők Zsigmond) nevelőként, oktatóként vannak jelen a gyermekversek alkotói oldalán, az elképzelt gyermekolvasó pedig engedelmes, szófogadó hallgatóként a befogadásban. Mellettük korábbi, ún. tanversszerzők (Bezerédj Amália, Varga Péter, Lukács Pál) könyvei is tovább élnek és hatnak az oktatásban, különösen a néptanítói gyakorlatban. Ebben a kellően irányzatos gyermekirodalmi kánonban nem talál visszhangra a szórakoztatni vágyó Móricz Zsigmond verses meséivel. A kortársak közül ő érez rá elsőnek a gyermekköltészet sajátosságaira, esztétikai minőségeire; verseiben jelenik meg először értékként a művészi szép, a bájos, a naiv, a szomorú, nonszensz és a groteszk. Mindaz, amit pár évvel később együttvéve gyermekiként határoz meg a szakirodalom. Móricznak ezt a gyermekköltészet-történeti erényét Illés György is hasonlóan látja a magyar ifjúsági irodalmat áttekintő könyvében: „A gügyögést a természetesség váltja fel. Szinte eszköztelenül újítja meg a hagyományos hangsúlyos formákat, s a népiből gyermekivé alakítja a nyelvet.” Természetesen ezek az értékek már otthonosak a népköltészet műfajaiban (mondókák, gyermekdalok, gyermekjátékok, népmesék), csupán adaptálni kellett őket, kicserélni a pedagógiai értéket az esztétikaival, az oktatást a szórakoztatással és a népit azonosítani a gyermekivel. Ekként a népköltészet „lazább asszociációinak, merészebb szökéseinek” (Czine Mihály) alkalmazása eredményezett modernséget, erre a felismerésre szerencsés szatmári gyűjtőútján szerzett ismeretei és tapasztalatai vezetik rá Móriczot. Líratörténetileg azt folytatja a magyar gyermekköltészetben, amit Petőfi Sándor hat évtizeddel korábban, 1847- ben az Arany leadnak című műfajteremtő versével elkezdett, különös történetmondó technikájával, formai virtuozitásával, játékosságával, párbeszédeivel stb. Petőfi versének legfőbb nóvuma a mesélő gesztusa: hallgatóját ölbe csalja, játszik vele és kialakít egy különösen hatékony párbeszédformát.” Móricz hasonló, precedens nélküli előadásmódot választ verseihez: eljátszhatóvá teszi őket, Petőfihez hasonlóan képzeli el a mesélő, még inkább az előadó szerepét. „Ettől kezdve a gyerekeket ki lehet vinni a tanteremből vagy a patriarchális hierarchiájú családi asztaltól a játszótérre, ahol maga a költő fog előviháncolni publikumának, mint a garantáltan legtalálékonyabb és legvásottabb nebuló.” Mintát a szatmári népi gyermekjátékokból merítve évtizedekkel megelőzi Kodály Zoltán elképzelését a gyermekfolklór oktatásáról. Legbeszédesebb példánk A török és a tehenek történetének tetőpontját mesélő versszakasz lehetne: „Fehéret, feketét és farkát. / (Mesemondó bácsi tapsol és ijesztve kiált) / Meg ne fogd a tehén farkát.” Éppen verseinek erre a dramatizálhatóságára gondolva ad újabb utasítást a szerző a Medve, róka, meg az ember című versében is: „Isten áldjon ” Illés György: A magyar ifjúsági irodalom kézikönyve. Budapest, Kossuth Kiadó Zrt. 119. 5 Komáromi, 1999. 52. 6 Uo., 59.