Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2018 (53. évfolyam, 1-4. szám)
2018 / 4. szám
Móricz Zsigmond és a magyar gyermekköltészet durvasága, a magyar népköltészet plasztikus világossága élnek túl műveiben. De egy könyvében sem látom annyira ezt az öröklött gazdagságot, mint állatmeséiben.” Babits megállapításai, értékelő megjegyzései alapjául szolgálhattak volna egy későbbi gyermekköltészet-történeti besorolásnak. Bár az 1999-ben megjelent, Komáromi Gabriella által szerkesztett Gyermekirodalomban Rigó Béla gyermekirodalmi súlyának megfelelően foglalkozik Móricz verses meséivel, Babits Nyugat-beli cikkéről nem vesz tudomást. Más irodalomtörténetek, ill. irodalomtörténészek az életmű kuriózumának tekintik a pályakezdő Móricz gyermekverseit. Czine Mihály megállapítása teljes mértékben visszaadja a verses mesékről egy évszázada tartó diskurzus lényegét: a mesék csak felkészülést jelentenek a „komoly művekre és a néppel való találkozás, valamint a népről írott művek között képeznek hidat”. A legújabb Móricz-monográfia szerzője, Szilágy Zsófia így összegzi a verses meséknek az effajta megítélését: „Móricznál azonban a gyermekeknek szóló művek azért is űzettek ki csaknem teljesen a róla folytatott beszédből, mert az egyneművé és egyhangúvá változtatott életműbe nem voltak beilleszthetők.”10 A verses meséknek az életművön belüli megítélése elsietettnek és felületesnek hat, az irodalomtörténészek a Hét krajcárral induló és meredeken felfelé ívelő életmű mentén vizsgálódnak, néhányan közülük (Czine Mihály, Vargha Kálmán, Szilágyi Zsófia) innen tekintenek vissza az ígéretes kezdetre, a szatmári gyűjtőút ihlette lírai termésre. Ha más összefüggésben, az életművön kívülről közelítünk Móricz verses meséihez és önértékük szerint ítéljük meg őket, vagy a századelő alakuló gyermekkultúrája részének tekintjük, más következtetésekre juthatunk. Erre a változatra is találunk kísérleteket a versek évszázados recepciótörténetében (Elek Artúr, Nagy Péter, Bognár Tas, Rigó Béla, Kappanyos András, Illés György). A kortársak közül Elek Artúrt az Arany János iskolájára és Gyulai Pál verses meséire emlékeztették, „de a fényük, a nyelvük, a humoruk, a kedélybeli gazdagságuk annyira ígéretes volt, hogy nemcsak egy mesekönyvre, hanem egy egész írói pályára elégséges értéket jeleztek.”11 Móricz egykori szerkesztőségbeli társa lelkesedik a szerző „biztosra menő művészi érzékéért, döcögés nélkül való elbeszélő tehetségéért”. Nagy Péter 1957-ben megírt Móricz-monográfiájában továbbgondolja Elek Artúr értékelő véleményét, a kortárs gyermekirodalmi alkotásokon túllépve kiemeli a verses meséket hazai szépirodalmi környezetükből, és az egyetemes irodalmi hagyomány mérlegére helyezi őket. Arra használja az így teremtődött helyzetet, hogy célzásokat tehessen a kortárs társadalmi viszonyokra. „De van egy ezen túlmenő jellemző vonása is ezeknek a meséknek, amely messze az akkori gyermekirodalmi alkotások fölé emeli, s valóban remekké formálja őket, mint a legnagyobb állatmeseírók, mint egy La Fontaine vagy Krilov, Móricz sem elandalítani s az élettől eltávolítani, hanem meséivel az életre akar nevelni: a társadalomról, a felnőttekről beszél az állatok világán keresztül a gyermekeknek.”12 Önmagának is ellentmondó véleményalkotásai között 9 Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Debrecen, 1992. Csokonai Kiadó, 46. 10 Szilágyi, 2013. 120. 11 Idézi Czine Mihály In Móricz Zsigmond: A nehéz kétgarasos. Budapest, 1996. Unikornis Kiadó, Utószó. 12 Nagy Péter: Móricz Zsigmond. Budapest, 1979.4 Szépirodalmi Könyvkiadó, 41.