Szamos, 1900. október (32. évfolyam, 80-87. szám)
1900-10-04 / 80. szám
XXXII. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű díjak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Szatmár, 1900. csütörök október hó 4. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. SZAATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. 80 ik szám. Beköszöntő. Feltárultak újra színházunk kapui, utat nyitva az álarczos Thalia híveinek és a könnyed léptű Terpsychorenak. A hirosztó deszkákon zajos élet pezsdül s a mindennapi létért vivő s kemény munkában elfáradt embernek jól esik kilopni magát pillanatra az egyformaság sodrából s elringatódzni az illúziókban. Más világ tárul fel előttünk ; századokat, ezredeket ugrunk át képzeletünkben s rég letűnt korszakok eseményei hatják meg szivünket. Lelkesedünk a múltak dicsőségén, a jövő reménységein; beletekintünk társadalmunk szövevényes viszonyaiba s fonákságait és nemességeit mintegy nagyitón át nézve, felfedezzük hibáit és erényeit. Nagyok és kicsinyek, lángelmék és őrültek, bölcselők és bohóczok vonulnak fel előttünk tarka összevisszaságban s komolyság és tréfa váltakozva indítanak sirámra és nevetésre. Távolságok eltűnnek, az ellentétek egymást űzik s mégis a személyekben, kik a hely, idő és körülmények e végtelen sok árnyalatú eltéréseit jellemeikkel és alakjaikkal visszatükröztetik, ott látuk mindig önmagunkat, élve, mozogva és cselekedve. Nincs művészet, mely az „embert“ összes tulajdonságaival, testi, lelki valójával hivebben tudná megjeleníteni s ez által a reális élettel bensőbb kapcsolatban állna, mint a drámai. Ez összefüggésben rejlik titka rendkívüli hatásának, mellyel azonban legifjabb színészetünk nem ritkán visszaél. „ A dráma kettős feladata nem egyébb,“ — mondja Lewes — „mint kielégíteni a közönséget, mely mulatni akar s eleget tenni a művészetnek, mely a mulatságnál magasabb követelésekkel áll elő.“ E két elem összhangja tehát a dráma értékelésének kritériuma. De mindenütt, hol több szellemi erő van hivatva egyidejű közreműködésre, ott az erők között természetes küzdelem keletkezik, mely ingadozásában a közfelfogás irányát követve, hol az egyik, hol a másik tényezőnek teljesebb érvényesülését eredményezi. Hogy ma az egyeduralomra irányzott törekvésében rohamosan emelkedő mulattató elem oly általános tetszésben részesül, mely a művészi feladatokat úgyszólván elfelejteti velünk, ennek oka is kétségkívül megvan társadalmi viszonyainkban. De hogy a színpad és közönség bölcsönösgymásra hatása útján a színművészetnek viszont része van e ferde körülmények megteremtésében az sem tagadható. Pedig a művészeti elveknek mindkét részről való elhanyagolása szükségképen a drámai műnek kizárólag mulattató eszközül való felfogásához vezet, ami a színművet legtöbbször pornográfiává, a színházat orfeummá alacsonyítja. Minden művészet csak annyiban az, amennyiben az ethika törvényeit pellengére nem állítja illetve azok áthágását költői igazságszolgáltatásnak veti alá. Nem tartjuk katonával a színházat az erkölcs templomának, de az erkölcstelenségének sem s legalább a köztudat megállapította tisztességnek határait nem akarjuk átlépve látni. Nem könnyű dolog a rosszabbik végletet már megszokott közönségnek kiábrándítása, de fokonként kevesebb kedvezés pikantériákon kapó ízlésének igényeit megfogja változtatni. A klassikus művek befolyása e tekintetben elhatározó fontosságú. Művelésük használ nemcsak a szemlélőnek, hanem a színésznek is. Hisz színpadi méltatásukhoz jelentékeny szempontot szolgáltat épen előadásbeli hatásuk. Tudjuk, hogy Vörösmarty a század közepe táján különösen ezért buzgólkodott Shakespeare munkáinak átültetésén, hogy a német szentimentális és rémdrámákkal meghonosult modorosságot, álpathoszt és affectatiót a szavalásból és mozdulatokból száműzze s mélységüknek és erejüknek megfelelő formát nyert nagy szenvedélyek ábrázoltatásával jellemző és természetes alakítást honosítson meg. Kiváló alkotások szerepeit a művész több gonddal, részletesebben s finomabban igyekszik kidolgozni, mert azok személyesítése növeli „ambícióját,“ ami nélkül a színművészet a mesterségek színvonalára sülyed. Az eddig mondottak részben a dráma tartalmára, részben annak diákjára és színpadi megjelenítésére vonatkoztak. De van még egy elem melynek kidomborítása mind a három említett szempontból elengedhetetlen, t. i. a nemzetiesség. Csak azt szabad sajátunkká tenni, ami magyarságunkkal összeforrasztható. Annak a mi megszűnt nemzeti életünknek, ez élet fejlődésének és hala- A szatmári lóverseny A verőfényes őszi nap nyárközépi hőséggel lövelte szét sugarait vasárnap, mikor a lóversenytérre a közönség megindult. A versenytér szépen kidiszitve várta nagy közönséget. A pályatér és a nézőhelyek a a tavalyi berendezés szerint vannak előkészítve. Legelőkelőbb hely a versenybíráké két méter magas emelvényen, a nemzeti trikolor színeivel ékesítve. Ezzel szemben deszkakerítés, mely a közönséget a pályatértől elzárja s e mögött a több szakaszban felállított tribünök, jókora magasságban, fokozatosan emelkedő ülőhelyeikkel. A tribünök mögött deszkasátrak várakoznak hűsítő italaikkal, miknek élvezetére a közönség most készíti elő magát a nagy hőségben. A pályatért, melyen itt-ott vesszőből és földhányásból készített „akadályok“ láthatók, köröskörül zászlók jelzik. A zászlódíszitéssel a rendezők, úgy látszik, nem fukarkodtak ; tribünökre és bejárókhoz is jutott elég. S ezt a jól esett látnunk, mert mindig örömmel tölt el, ha nemzeti jellegünket színeinkkel is erőteljesen hangsúlyozzuk. A pályatéren először is azok jelennek meg, kiknek pontosság a kenyerük : a katonák. A honvédzenekar a jury-tribün mellett foglal helyet ; a napsugár kedvére játszhatik rézkürtjeikkel , messzire szórja szét csillogó sugarait. Nem új ez a kép. Ellenkezőleg régi időkbe csalja vissza képzeletünket. Azokba az időkbe, amelyekből Józsika Miklósnál senki sem írta le részletesebben és festőibben a versenytereket. Ezek a versenypályák akkor országos események színhelyei voltak. Ezekről táplálkoztak hónapokig az akkori főúri közélet hívei; az akkori udvarházakban százszor voltak az ott látott képek fölelevenitve: a mérkőzések eredménye, a hölgyvilág divata, szépségei s allűrjeinek minden mozzanata. Szóval a versenytereknek is meg van multjok s ezek láttára önkéntelenül is felmerülnek a múlt ködös fátyolon át a reminiscentiák. De maradjunk a jelennél ! Az alatt, mig a múlt képein merengünk, egyre közelebb s egyre számosabban jönnek Szatmár megifjodott városából a szebbnél-szebb fogatok ; hőségtől kipirult üde arczokat röpítenek elegáns és változatos szinképet nyújtó toilettekben fehér felhőbe burkolódzva. Hiszen a prózai párt is poétikussá varázsolják egy pillanatra. A hegyi vasút kis prüsszögője is többször és bőven ontja ki a közönséget, úgy hallottuk, többször kellett megitatni, az is eltikkadt a nagy melegségben s azért késedelmeskedett. Aki gyalog jön, az sem tévesztheti el az utat, mer folytonos sort alkotnak előtte, kik a versenytérre igyekeznek. S mialatt a pályatéren az előkészületek befejeződnek, a nézőtér is lassanként megtelik közönséggel. A pályatért elzáró deszkakerítés embersövénnyel szegődik be, a tribünöket is egyre gazdagabban hímezi be a sok szép toilette virágszőnyegével. Mindenütt mozgás és elevenség látható. S ez a kedves mozgó tarka kép csak akkor válik még izgalmasabbá, mikor a csengetyű a futamra való előkészületet jelzi. Kiknek a lovai futnak ? Mikor indulnak ? S megkezdődik a lóbírálat. — Ez a fekete mindeniket legyőzné, de nehezen indít, félni lehet, hogy kitör. Az a pej könnyű lovaglónak látszik, de alighanem kitartóbb ama harmadik . . . s kiki egyéni impulzusa szerint rakja a totalizatőrt. Mégegyszer csengetnek. A futam kezdődik. S engem most is inkább a közönség érdekel, mint a szegény párok tülekedése. Fesztelenül figyelhetem meg az arczokat, mert azoknak a tekintete a versenylovakra szegeződik. Az érdeklődés, az izgalom perczenkint növekszik ; már átköltözött a közönség figyelme favoritjaiba. Egy meglepő fordulat; hangos tetszésnyilvánítását követi a csüggedés depressziója ; de íme nyomába kél ismét favoritunk annak, amelyik vezet. Képzeletben mind rajta ülünk a lovakon ; biztatjuk, vonszoljuk a magunkét s mintha sikerült volna suggerálni lovunkat és lovasunkat: már sikert jósolunk nekik. De kezd szűkebbre szorulni a pályatér, az eredmény is kezd mind határozottabb alakban kibontakozni. Most már legtöbbször csak két lóra szorítkozik az érdeklődés, az elmaradtakat el is felejtjük. Szorítja ez is, szorítja amaz is . . . egy végső kedvező ugrás és csöngetnek ! S e csöngetést már elnémítja közönség éljenzése, mely a győztesnek szól. Aa