Szamos, 1900. december (32. évfolyam, 97-104. szám)

1900-12-02 / 97. szám

XXXII. évfolyam, Szatmár, 1900. vasárnap deczember hó 2. SZAMOS Vegyes tartamúi lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Rákóczy-utcza 9. sz. Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Egyes szám­ára 20 fillér. j Mindennemű dijak S­zatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők, j Nyílttér SOTa 20 fillér. é­v v' 97-ik szám. "X­­ Vörösmarty, A sors szeszélyének hatalma alatt élünk ; tér és idő­tartalma egyként játéka változé­kony kedvtelésnek, s míg haragja százado­kat tesz az emberiségre terméketlenekké, mosolygása röpke napokat halmoz el mér­hetetlen gazdagsággal, elmúlt korok üressé­gének dús kárpótlásául. Hosszú és kínos hallgatás, elszánt, ke­serves küzdelem előzte meg irodalomu­­k emel­kedését, de erőre kapva minden idegen ha­ladást gúnyoló gy­­orsasággal tört a magasba. Feledhetetlen s jelentőségére magában álló az 1817-ik esztendő elbeszélő költészetünk történetében. Bűvös erőtől, Kalliope leheleté­től érintve, szép reményekkel biztató kikele­tévé lett ez év mindannak, a mit honfoglaló elődeink kemény csatáitól szabadságharczunk gyászos leveretéséig szerepelt nemzeti hőseink emléke maradandó búcsút termett. Kazinczy a feledés homályából többé ki nem alvó vi­lágosságra hozza a Szigeti veszedelmet, Nagy- Szalontán örök életre ébred a Toldi-utód s Pesten első alkotásai fölé hajolva mereng egy ifj u költő: Zrinyi feltámad, Arany szü­letik, Vörösmarty munkához fog. Három óriás, kik szellemük fényével bevilágítják a­­ titokzatos múltat, hogy az ősök nagyságát megpillantva tudtára ébredjünk kicsinységünk­nek s a történelem kijelölte hivatásunkra eszmélve régi dicsőségünket felidéző uj ide­­j álokért küzdjünk. A kötelességérzetét vesztett politikai magyar nemzetet kellett kiragadni végve­széllyel fenyegető aléltságából. Megtörni kö­zönyét, felrázni szunnyadó tetterejét, kihívni büszkeségét, lángra lobbantani lelkesedését, hogy újra szabad legyen a haza, a nyelv és a gondolat: ez volt a magasztos czél, melynek legharsányabb ajkú, legönzetlenebb, jutalmát egyedül a küzdelemben kereső har­­czosa Vörösmarty volt. Élete három korsza­kának mesgyéjét három. határkő jelzi: Zalán futása, a Szózat és a Vén czigány;az első kettő hatalmas diadaloszlop, melyekre az ifjú és férfiú fenséges álmai vannak vésve, az utolsó megrendítő szavú sirkő, melyet a lehanyatló iró tüneményes költészetének végső állomásán emelt. Zalán futása ébredő nemzetiségünk har­­czi éneke, önerőnkbe vetett kétségeink czá­folata a múlt képeiben a jövő reménye, mely a győzelmi mámor sejtetésével izgat annak kivivására. Alakjai a minden áldozatra kész hazafiságnak példái, kikhez méltatlanoknak lennünk nem szabad. zeti A honfi bizalom, hősi bátorság, nem­büszkeség, s első, reménytelen szerel­mének eszménye, bearanyozva a legszen­tebb érzelem dicsfényével s megkoszorúzva az ártatlanság glóriájával: ezek képei ihletik szellemét, s csalják ajkaira ama bűbájosan hangzó, ragyogó szinpompáju , s mindenek­­fölött magyaros nyelvet, melynek édes-csá­bos zengése egyszerre veszteget meg fület és szivet. Minden tenkölt érzés, mely népe keblét dagasztá, minden nemes törekvés mely haladásra irányult, minden nagy gondolat, melynek tárgya az ország boldogí­ása volt, hathatós kifejezést talált Vörö­sí­­arty költé­szetében. A negyvenes években, a Szózat kelet­kezése idejében, nagy változáson megy ke­resztül A kétség kezdi m­egcsendíteni lelké­nek húrjait s jóstehetsége a távoli bizonyta­lanságban nyugtalanul kutatja hazája jövőjét. A hosszú hányattatás után feltalált csa­ládi tűzhely melege erősíti ugyan hitét, me­lyet teljesen sohasem vesztett el, boldognak érzi magában ismét az embert, s az ember­ben a hazafit, de jövendölése, a nagyszerű Magda — írta: Gosztonyi Jenő. — — Az mindegy, Ha valakinek mennyas­­­szonya van és szereti menny­asszony­át, úgy azt nem tartóztatja semmi. Az öreg asszony már errefelé fordult. Idáig csak a homályos szöglet felé sanditva mert fe­leletet adni. — Ha szereti mennyasszonyát! Magda, s csak nem mondtatod azt, hogy ő nem szeret téged? Hisz ez az ember utolsó csepp vérét is föláldozná érted! És te így nyilatkozol róla. Ez hálátlanság. Szinte maga is megijedt, mikor az utolsó szót kimondta. De már kicsus­szant ajkán s visszaszívni többé nem lehetett. Fel kellett már most venni leányával a keztyüt. — Jól van mamám, csak korholj. Mivel érdemlettem ezt épen tőled, azt nem tudom. De senki sem fogja velem azt elhitetni, hogy Péter szeret. Különben is miért szeretne? As­­­szony kell neki a házhoz, ki öreg napjaiban ápolja, gondját viselje és véletlenül belém botlott. — De kaphatott volna olyat is, kinek pénze van és mégis téged vesz el minden sze­génységeddel együtt. — Az csak mesebeszéd. Kinek pénze van, az nem megy feleségül oly emberhez, ki már betöltötte a negyvenedik évét. Hacsak nem csúf, mint éjszaka. De jut leányt elvenni a pénzéért nem minden ember jellemével egyezik . . . hatott.A mama örült, hogy valamibe kapaszkod­ó Péter pedig szilárd jellem! Orvosi körökben már rég ismert tény, hogy a A halvány, szőke leány nesztelenül húzta meg magát a rozzant karosszékben és révedező tekintetével a távolban látszott kalandozni. Ben­­sejében olykor félve megrezzent, ha az ajtó nyi­­korgott és valamelyik kis testvérkéje a hidegtől kipirult arczával befutott a meleg, sűtött szo­bába, vagy a rekedten ketyegő fali óra berregő csengésével óranegyedet jelzett. Lázas fényben ragyogó szemei ilyenkor félelmetesen villogtak és ijesztően sáppadt arcza daczosra vált. A szűk, de csinosan bútorozott szobában bágyatagon szórta fényét a pislákoló lángczaf­­rang. A tánczosképü, töpörödött asszony ült az asztal mellett és szorgalmasan kötögetett. Időn­­kint lopva, futólag leányára tekintett és látva annak fájdalomtól megtört arczát, csak nehezen tudott egy-egy kebléből előtörő sóhajt elnyomni az ajkán. Majd hirtelen munkája közben egy pillanatra megfeledkezve a rettentő valóságról, beleszólt a nyomasztó, kísérteties csöndbe. — Kissé késő jön Péter! És megrettenve a saját hangjától, nyom­ban elhallgatott. A leány szemöldökét összevonva, kihívó hangon felelt. korán— Azt hiszi, hogy akármikor jön, elég — De Magda, hisz nem szabadulhat ko­rábban az irodából, csak mikor a főnök távozik. ! — Jellem ! Hát kellett nagyobb jellem Sándornál ? Az öreg összetöpörödött asszony legyő­ződnek hitte magát pusztán a név hallattára s fejét lehajtva, elhallgatott. * ** ... A Sándor jelleme. E­xxév viselője volt Magda szerelme zsenge gyer­mekkorától , az maradt még soká. Náluk lakott a sötét udvari szobában és szorgalmasan tanult kora reggeltől késő alkonyatig. Akkor bejött hozzájuk és beszélt jövőjéről, melyben Magdának is kiváló szerep fog jutni. Mint kis diák jött oda és náluk lakott, a­mig a kérlel­hetetlen halál el nem ragadta ... És Magda látta, mint hull a rideg göröngy egyszerű, fes­tett koporsójára, elhantolva lelkének álmait. Együtt szőtték azokat Sándorral és csak is csat­tant olykor­, ha a mama kibotorkált és magukra maradtak. Csak néhány hét volt hátra, hogy Sándor az utolsó szigorlatát is letegye, mely biztosítja számára az oklevelet és a jövőt. Men­­nyit kellett azalatt tűrni és szenvedni, sokszor hónapokig is adós maradt a szobáért járó bér­összeggel. Aztán szüleivel is viszályba egyese­­dett, kik nem segélyezték, mihelyt kiszivárgott a hír, hogy Sándor egy sze­gény leá­nyt akar nőül venni. De ő tántoríthatatlanul hű maradt ígéretéhez. Később megbékü­ltek és az öreg Hor­­dályi maga jött el, hogy Magdát szemügyre ve­gye. Terveket koholtak és a leány szemérmes pirulással hallgatta az ifjút, mikor a családi­­tűzhely alapítására is gyengéd czélzásokat tett. Ferencz József keserű viz Kizárólagos raktár LŐVINGER JÓZSEFNÉL valamennyi hasonló vizet, tartós hashajtó hatása és emlí­tésre méltó kellemes izénél fogva, már kis adagban is tetemesen, felülmúlja. Kérjünk határozottan Ferencz József keserűvizet.

Next