Szamos, 1904. szeptember (36. évfolyam, 70-78. szám)
1904-09-01 / 70. szám
XXXVI. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes számára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy utcza 9. sz. Telefon: 107. Mindennemű díjak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér Szatin, 1904. csütörtök szeptember hó 1. SZÁMOS POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LAP. MEGJELENIK VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. .,h IX + 70-ik szám. f«fÉ; lÁ* fe ? 4 * ä Életpályák. (Ez.) Most, hogy újra megnyílnak a főiskolák kapui, ismételten sok szó esik arról, hogy milyen pályát válasszon a magyar ifjúság. Évről-évre megújuló téma, melyről írók, politikusok, nemzetgazdászok s a legkülönfélébb foglalkozású egyének sokat írnak, sokat beszélnek, sajnos, igen kevés eredménnyel. Pedig ezt a kérdést nem lehet eléggé sokszor tárgyalni s nem lehet eléggé hangsúlyozni a kérdés helyes megoldásának óriási jelentőségét. A jövő sociális viszonyainak alakulása, hazánk boldogulásának egyik elsőrendű feltétele függ a magyar ifjúság helyes pályaválasztásától. A statisztikát alapjában véve végtelen kevésre becsülöm, mert adatai rendszerint megbízhatlanok. Kerülöm is lehetőleg a reá való hivatkozást. Ám amikor arról van szó, hogy évről-évre mennyien lépnek a tudományos pályákra, hogy a főiskolák évenkint mennyi diplomást embert termelnek s hogy egy-egy állás elnyeréséért mennyi a pályázó, elfogadom a statisztikai kimutatások horribilis számait, mert tudom, hogy azok valók. Egyszerűen kétségbeejtő az, hogy mennyi ifjú lép nálunk, Magyarországon a tudományos pályákra, mennyi ember szerez évenkint különböző tudományágakban diplomát s hogy ezzel az óriási kitermeléssel s mondjuk tudományos munka-kinálattal szemben milyen kevés e munka utáni kereslet. Alig van tudományos pálya, hol a termelés ne volna tulon-tul felesleges és mégis ifjaink tódulnak a tudományos pályákra, mely ma már az existentia minimumát sem képes megállani. Korántsem a pályakereső fiatalságban keresendő a hiba. Hisz a középiskola padjaiból kilépett ifjú, aki az érettségi bizonyítványnál magasabbra nem esküszik, mit tudja azt, hogy ezer számra menő jogász van Magyarországon, ki diplomával a kezében, állás, jövedelem nélkül megélni nem tud, mit tudja, hogy a világ háta mögé elrejtett s alig néhány száz lakossal bíró falucska körorvosi állására százan is pályáznak, mit tudja, hogy a diplomás mérnök kénytelen napdíjas rajzolónak beállani, hogy a mindennapi kenyerét megkeresse s hogy hány tanár és tanító várja, nevelősködve, a miniszteri kegyet, egy kinevezési okmány alakjában ? Egy tizennyolcz esztendős, érettségit tett ifjú még nem ismeri, nem ismerheti a midennapi élet óriási küzdelmeit, nem ismeri azt a rettenetes stéberséget, tülekedést, melylyel egyik ember a másik hátán akar felemelkdeni, nem ismerik az axiofh^Tho^^artfogás nélkül csak megháw nenet. — A tizennyolcz éves ifjú telve van idealismussal, telve világhóditó eszmékkel s még nem ismeri az üres gyomor lélektanát. Tőlük gondos körültekintést várni pályájuk megválasztásában, nagyon merész kívánság lenne. De ott vannak a szülők, kiket az élet már keservesen megpróbált, akik ismerik az életet, a megélhetés nehézségeit, a tudományos „pálya túltömöttségét, a tudományos proletariátust, akik számtalarvszor fakadhat ganoszra azon tények ért,hogy tudományos pályára adták” a “fejüket; ezektől a szülőktől már méltán elvárhatná az ember, hogy fiaikat minden eszközzel tartsák vissza a tudományos pályára való lépéstől, ha gyermekükben komoly, nagy tehetséget nem látnak. Alig van olyan a középiskolában felnevelkedett fiú-gyermek, ki körülményeinek, egyéniségének szorgos megvizsgálása után határozná el magát arra, hogy mely pályára fog menni. A miek, mint sajtó közvád mutatja, hogy való megválaszt, >D esetben a szülők évek során át tartott rábeszélése eredménye. A boldog apa, alig, hogy olvasni megtanul a fia, menten hangoztatja, hogy bírót, ügyvédet, orvost, vagy mérnököt nevel belőle. S a fiú lassanként beleéli magát a tudatba, hogy ő nem lehet más, mint biró, ügyvéd, orvos, vagy mérnök, egyszóval diplomás ember. Mert az ifjú nem a nagy átlagot látja a diplomás emberekben, s absolute nem a diplomás nyomorgókat, hanem azon igen keveseket, kiket az absolut tudásuk, fényes tehetségeik s még fényesebb protectiójuk magas állásba, előkelő positióba juttatott s nem gondolkozik azon, hogy ezek a ritka kivételek, mig alul hemzsegnek azok, kiknek egész élete : harcz a kenyérért. A statisztikai adatok azt mutatják, hogyha nálunk a most következő tíz éven át nem kerül ki diplomás jogász, orvos, mérnök és tanár, akkor sem lesz hiány bennök, mert e pályák annyira túl vannak tömve, annyi e pályákon a diplomás ember, hogy a 10 éves szükségletet a mai szám bátran fedezheti. . ... A japán népről. (Geo. H. Rittner „Inpressions of Japan“ czimű könyvéből fordította Gál Jenő oki. mérnök.) Egy ország sem kelti fel annyira az idegen rokonszenvét, mint a felkelő nap országa Ha mindjárt előítélettel megy oda, bámulattal távozol. Japán nemcsak a virágok, természeti tünemények és kertek országa, melyek szépsége túlhaladja az ember fantáziáját, hanem egy oly nép hazája, melyet kevesen tudnának utánozni bármely tekintetben is. A nép fia születésétől kezdve olyasmit tanul, ami hasznára válik. Ha az apa gazda, vagy színész, gyermekei nyomába lépnek, így egy-egy ipari vagy más foglalkozási ág kitűnően képzett munkásokat kap. A lányt arra tanítják, hogy viselje gondját kis testvéreinek, tartsa rendbe a házat, öntözze a kertet. Megtanulja, hogy kötelessége magával és a társasággal szemben szépnek lenni, ráillő ruhát hordani, haját művésziesen felrakni. Neki kell gyönyörködtetni a vendéget csevegésével és vidámságával. Ruhája színe illik össze a környezettel, beszéde érdekelje a társaságot. A japán viseletén keveset változtat a divat. Néha szélesebb az „obi" az öv, vagy más a kötése : a „kimono“ a tulajdonképeni ruha szabása évezredek óta változatlan anyaga selyem. A selyem oly jó és drága, hogy nemzedékről nemzedékre száll. Emiatt roppant összeget is fizetnek a ruhának való selyemért. A nálunk japán dísztárgyakon látható ruha és hajviselet nem igazi japáni , hanem az alsóbb rendű geishák viselete. A japán nő még a közelmúltban is csak egy berendezési tárgy volt a házban , alig mondhatta ki véleményét — egy anyós zsarnoksága alatt lévén, ki megverte, ha nem volt elégedett fia gondozásával. Üthette, a férj is könnyen válhatott tőle. Emiatt igen gyakran volt a férjes nők közt az öngyilkosság. Ma javulóban van a nők helyzete, így a fővárosban egy-egy „dinner party “-ban ők is részt vesznek férjeikkel. Ezelőtt lehetetlennek tartottak ilyesmit. A legnagyobb megtisztelés, ami érhette a japán asszonyt, az volt, hogy ebéd után megjelenhetett az ebédelő társaságban , mint a gyermek, akit csak a desserthez eresztenek be. Valóban úgy is bánnak a nőkkel, mint Európában a gyermekekkel. Legyenek láthatók, de ne hallhatók — csak jelenléttükkel ékeskedjenek. Még néhány év előtt befeketítették fogaikat, hogy minden idegen férfi előtt csúnyának láttassanak. A férjről feltették, hogy megvan képzeletében nejének az igazi képe ilyenkor is. Ha a japán nő férjhez megy, férje családjának lett tagjává. Szülei nem rendelkeznek vele. Gyermeki engedelmességgel anyósának és apósának tartozik. A házasságot közvetíti a félhivatalos „nakodo“ a szülők akarata szerint, így jön létre a németek által „eine gute Partie“-nak nevezett, az angolok előtt ilyen formájában ismeretlen, egyesülés. A gyöngéden nevelt leány annál többet szenved asszony korában. Mint az apa gyermekének, úgy parancsol a férj nejének. Ha rosszul főz, ha unalmas, ha nem szül fiút, az ura eldobja magától. Megtörténik az is, hogy a férj szereti az első nejét, de hogy fiutódhoz jusson, vett egy második nőt. A fiú aztán az anyját csak dajkának tartja, az első asszonyt anyjának. A castok Japánban szünefelben vannak. Az utczaseprők, földmunkások az „eta”-hoz, a nulladik osztályhoz tartoztak, nem tekintettek embereknek. A „shitoku“ — „polgárinak felel meg. A „daimo“ aristocratának, belőlük kerültek ki a katonák; békében is két kardot hordtak. A japán férfi felső teste aránytalanul hosszabb, mint a lábai, guggolnak, nem ülnek. A férfi magassága az európai nő közepes magasságával megegyező, a nők igen aprók. A férfi „komono“-ja szürte selyemből való, a nőé bármily színűből, az alsó ruha mindkettőnél fehér selyemből készült. Otthon szalmapapucsot, kiini faczipőt viselnek. A ehitoku övében legyezőt, pipa készséget és egy apró gyógyszertárt hordoz. Róth Fülöp karlsbádi czipőraktárat ajánljuk a t. vevőközönségnek mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a Pannónia szálloda mellett. & Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára. Figyelmeztetés TIT Az előrehaladt nyári idény miatt a még raktáron levő színes nyári áruk gyári áron alul is beszerezhetők. ................................ ................................... ...........1 ■ ■ = «