Szamos, 1906. január (38. évfolyam, 1-8. szám)

1906-01-04 / 1. szám

XXXVIII. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy­ utcza 9. s. Telefon: 107. Mindennemű díjak Szatm­azon, a la­p kiadóhivatalában fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. Szatmár, 1906. jan. hó 4. (csütörtök) SZAMOS. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI MEGJELENIK VASÁRKV. ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. 1. szám. A közel jövő feladata. A boldog ujév-kivonatok, melyek az országban annyi miliő alakról elhangzottak, nagyon régen voltak oly jelentőségteljesek, mint a beál­lott 1906 kezdetén. Azok az üd­vözletek, melyek az uj év beálltá­val vezető politikai tényezők ré­széről kifejezést nyertek, egytől­­egyig magukban foglalják azt a forró óhajtást, hogy valahára a béke helyreálljon. Az, aki jelen politikai állapotun­kat csak a külföldi dilettáns sze­mével nézi, némi joggal kérdezheti csodálkozva, hogy ily általános békehangulat között mi késlelteti mégis a megoldást, hogy csak lassan, félénken, óvatosan s annyi pessimizmussal halad egy-egy lépést előre s ugyanannyit hátra, mintha a béketörekvések nem őszinték vol­nának, mintha csak időhaladékra volna szükség, hogy a harcot is­mét folytatni lehessen ott, hol el­hagytuk ? Akik azonban az egész válság kezdetét, kifejlését és bo­nyodalmát részletesen ismerik, fél­­reism­erhetetlenül láthatják, hogy immár nem is annyira a béketár­gyalás anyagában rejlik a főnehéz­ség, hanem annak a súlyos fele­lősség kérdésnek eldöntésében, hogy az eddigi bajokat ki okozta: a koa­líció é, vagy a korona? Mindkét részről emberi gyöngeségek beis­merésére volna szükség s az ettől való vonakodás az, ami a két té­­nyező közt a merevségből engedni még mindig nem hajlandó. Pedig a tisztességes béke egyik erkölcsi feltétele az, hogy ne a harcnak fel­idéző okait nézzék, ne az ódium­nak egymásra hárításán fáradozza­nak, hanem az eredményt tekint­sék, melyben a nemzet az adott viszonyok közt megnyughatik. Ezt a szempontot pedig az or­szág egyre súlyosodó helyzete so­káig nem késleltetheti, kivált ha meggondoljuk, hogy mi minden kellene az országnak s minő sür­gős feladatok várnak megoldásra. Kell mindenekelőtt munka a nép­nek. A milliók lázongnak, mozgo­lódnak s most, hogy bekövetkezett a téli nyomor, a munkátlan keser­ves nyár után, tetőpontjára hágott az elégületlenség, mely bizony már sok helyütt csak kitörésre vár. Munkát kell adni az éhező és nyomorgó tömegeknek ; előbb mun­kát, azután jogot. Mert jogot is követel a nép. Bármely iparhoz tartozik is magyar munkás, vagy kisiparos, sóvárog a szavazati jog után; a tömeg ezen jegyben látja boldogulásának s ér­vényesülésének útját. A tömeg azt hiszi, hogy ha szavazati joga lesz, tyúk fog főni a fazekában. Pedig ebben a hitében csalódik. A művelt nyugat számos országában meg­van már évtizedek óta az általá­nos szavazati jog, de va­jon azért nincs-e ott nyomor, munkátlanság és elégedetlenség? Van bizony, és azt meg kell vallani, hogy nem olyan nagy mértékben, mint mi­ndünk. Az általános. ..szavazati jog nem segít gyökeresen a belső ba­jokon, de mindenesetre enyhít raj­tuk. És ezzel is sok van már mondva. Ezért kell megadni ná­lunk is a népnek az ő jogát. Ne­künk, a középosztálynak, nem árt vele, magának meg mindenesetre használ. De jótékony hatással lesz az általános szavazati jog társadal­munkra is, amely felette széttagolt és kasztszerű most is. A népjog demokratikus színeket fog belevinni a magyar társadalomba s ez min­denesetre csak hasznára lesz, mert az olyan szegény ország, mint a mienk, bizony nem bír el egy elszi­getelt arisztokratikus társadalmat. Ha munkát adunk a népnek, ez meg maga után vonja az ipar és kereskedelem fellendülését is, mert a kereső munkás többet költ, mint a munkátlan. * ’rözin­te i­ j­jesztő, mennyire vissza­fejlődtek az állapotok a magyar kereskedelemben. Most volt a ka­rácsonyi vásár, a legjobb idénye mindenféle boltos kereskedelemnek s kereskedőink nem emlékeznek rá, hogy olyan rész karácsonyi vá­sárjuk lett volna, mint az idén. Még egy ilyen esztendő és keres­kedőink nagy része becsukhatja a boltot ! Országunk és cégeink hitele a külföldön megingott. Nyakra-főve azt írják a rosszul informált kül­földi lapok, hogy forradalom van Magyarországon, vagy ha még nincs is, bizonyára lesz. Az ilyen­képen elrémített külföldi tőke ter­mészetesen hallani sem akar sem­miről, amikor magyar vállalkozás­ról van szó. Értékpapírjaink, melyek külföldi tőzsdén vannak elhelyezve, nap­nap után esnek s így természetes, hogy ilyen körülmények között meghal a vállalkozási kedv, mely nélkül pedig nincs sem munka, sem kereset. A szörnyű konfliktus az állam­hatalom és a törvényhatóságok között már eddig is rengeteg ká­rokat okozott és számos nagy sze­mélyi áldozatot követel. Ha tovább tart ez az állapot, teljes lesz az anarchia a vármegyékben és a vá­rosokban s ebbe az anarchiába belepusztulhat az ország. Csak röviden, nagyjában vázol­tuk, mi mindenre van szüksége ennek az országnak, minő feladat várakoznék már a legközelebbi jö­vőre. A hazafiak lelkiismeretétől és okosságától függ, hogy a béke mielőbb létrejöjjön s az uj erők és nedvek forrásait nyissa meg a magyar nemzet életében. Mese egy királyról. Az egész királyságban bánat és aggodalom uralkodott, mert a fiatal király, amióta özvegy emberré lett, semmit sem törődik az állam ügyeivel, hanem nappalokon és éjjeleken át elhalt kedvesének képe előtt ül és sírdogál. Ezt a képet annak idején ő maga készítette, sőt épen e czélból tanult meg festeni, mert kegyetlen kín lett volna reá, oly szerető férjre nézve, ha kedvesének bájait más valaki veti vászonra. A festők nagyon különös módon tekintgetik modelljeiket, ez a mód semmiképen sem felel meg egy félté­keny szerető ízlésének. Azután meg nem is tesznek mindent vászonra abból, amit láttak, vissza kell belőle valaminek maradni szemeikben talán még sziveikben is, gondolá a király és ezt a nagy világért sem hagyta volna. E kép egyetlen vigasza volt, ame­lyet nem tudott könnyek nélkül nézni és mégsem adta volna oda fájdalmát az élet minden édességéért sem. Hiába jöttek miniszterei és mond­ták : Uram, aggasztó híreket kapunk. Ormuzdnak új királya nagy sereget gyűjt, hogy államaidban pusztítson, a király úgy tett, mintha nem hallotta volna és tovább nézegette a képet. Egy napon azonban iszonyú haragra lobbant és kamarását, kegyenezét majdnem megölte, mert ez királyi urát legalázatosabban figyelmeztetni merészelte, hogy a legigazabb fájda­lomnak sem szabad örökké tartani és gondoljon arra is, hogy népének uj királynét kell adni, akár egy csá­szár, akár egy paraszt leányának személyében. Szörnyeteg ! kiáltott fel a király, fájdalmában a haragtól elkapva, hogy merészelsz nekem oly gyalázatos ta­nácsot adni ? Én, én legyek a leg­szeretetreméltóbb királyné emlékeze­téhez hűtelen ! Távozz előlem, mert kezemtől leled halálodat, de mielőtt mégy, tudd meg és hirdessed minde­nütt, hogy asszony nem lesz soha trónomon és nyughelyem társa . Azonban várj, királynőmmé teszem azt, aki mindenben haszonlít ahhoz, akit elvesztettem, ahhoz, aki abból a keretből mosolyog felém. Jól tudta , mikor e szavakat ki­mondta, hogy nem kötötte le magát, mert az egész világon hol találhatni egy nőt, aki hozzá, az egyetlenhez hasonló ? sebb volt, kétszer a természet sem alkot ily mesterművet. Ah, azok a kerekre nyitott fekete szemek, az a csodálatos ébenfa színü­­ haj, mely hosszan és sötéten ömlött alá, az a magas alabástrom homlok, az az édesajku száj, melyből két igéző fogsor fehérlett. Oh ! ahhoz hasonló nem volt több ! Még annak a királyleánynak, akinek bölcsőjébe a tündérek legbecsesebb adományaikat fektették, még annak sem lehetett oly sötét haja, oly mély tekintetű szeme, annak sem lehetett olyan homloka, olyan szája. Hónapok teltek, egy év is elmúlt anélkül, hogy a szomorú állapot leg­­kevésbbé is megváltozott volna. Az ormuzdi hírek mindinkább ag­­gasztóbbaká váltak, de a király nem kegyeskedett tudomást venni a nö­vekvő veszedelemről. A miniszterek természetesen felemelték a király ne­vében a hadi adót, de a­helyett, hogy sereget teremtettek volna, saját zse­beiket hizlalták vele, az ország pedig­­ fegyvertelenül állott, nyitva a zsák­mányra éhező ellenségnek. Az elégedetlenek száma nőttön-nőtt és naponként lehetett a királyi palota előtt különböző csoportokat látni, — azokból, akik kérni, vagy panaszkodni jöttek. De a szerencsétlen király minden figyelmét a képnek szentelte, mely­nek csöndes varázsa ellenállatatlanul kötötte magához. Eközben megtörtént egyszer, — az ifjú reggel kék és rózsaszínre festette az ablaküvegeket, — hogy a király az ablak felé fordult, ahonnan egy elvonuló dal méla hangjai hallatszot­tak föl. Az ének tiszta volt, csinos és üde, mint a pacsirta trillája. A király meg volt lepve, egynéhány lépést tett előre, homlokát oda irá­nyozta az ablakra és kitekintett. — Keble dagadt az érzelemtől. — Nem, olyan igézet, mint az a pásztorleány, aki lent nyáját hajtja a legelőre, so­hasem látott. A leányka oly szőke volt, hogy azt lehetne hinni, haja aranyozta meg a napot és nem a nap az ő fürt­jeit. Kissé alacsony homloka olyan volt, mint egy félig nyitott vadrózsa, szeme oly tiszta mint az ifjú reggel, szájacs­­kája oly kicsiny, hogy dalolás közben is csak négy-öt gyönyfogacskát muta­tott. Azonban a király, habár elbájolta őt e látvány, kezével befedte szemeit és szégyenkezett, hogy egy pillanatra fíóth Fülöp karlsbadi czipőraktárát ajánljuk a t. vevő­közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a Pannónia szálloda mellett. — Szatmár és vidéke legnagyo­b cziptaura, az őszi és téli idényre megrendelt összes úri, női és gyermekczipők, valódi box és Sehevraux -őrből készült czipők a legdivatosabb kivitelben.

Next