Szamos, 1906. május (38. évfolyam, 35-43. szám)

1906-05-03 / 35. szám

> 35. szám. XXXVIII. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy­ utcza 9. sz. Telefon: 107. Mindennemű díjak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. Szatmár, 1906. május hó 3. (csütörtök) POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI „A Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületének“ hivatalos lapja. LAP MEGJELENIK VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. A Kossuth-nóta újabb áldozata. Méltó felháborodást keltett vá­rosunkban s az egész ország ha­zafiasan érző közönségében az az eset, hogy László Imre közös had­seregbeli főhadnagyot, városunk fiát, amiatt, mert Kassán egy ven­déglőben a Kossuth-nótát énekelte, tiszti rangjától megfosztották. Az ítélet, melyet a felsőbb ka­tonai bíróság jogerősen is kimon­dott, annál nagyobb megütközést kelt mindenütt, mert joggal remél­hettük, hogy a mostani, úgyneve­zett nemzeti érában, ha nem is szállt föl még egészen, de meg­ritkult az a nyomasztó köd, mely a magasabb katonai bíróságok osz­trák agyvelejét fátyolozza s ma­gyar tisztjeink meg lesznek ki­mérve attól, hogy a Kossuth-nóta éneklése miatt bűnhődjenek. E feltevésünkben szomorúan csalódtunk. Az uj nemzeti éra fe­letti öröm akkordjaiba ez az eset mint éles dissonáns vegyül talán intő jelül, hogy az örömmámor, a lelkesedés az osztráktól megvont kordonon kívül ne csapongjon, mert akkor jön a degradáció és minden egyéb­ féle zaklatás, amivel magyar tisztjeinkben a magyar nemzeti ér­zés megnyilatkozását elnyomni szokták. A felső bírósági lesújtó ítélet László Imrében társadalmunk egy igen rokonszenves tagját érte, ki mint katona, maga is katonatiszti családból származván s e pályára neveltetvén, mint egyik igen ügyes, kötelességét pontosan teljesítő ka­tona aránylag korán nyerte el a főhadnagyi rangot. De mit számít­­nak ezek a kvalitások, ha ezekkel szemben a hadbíróság mérlegében oly rettenetes bűn súlya helyez­kedik, hogy a Kossuth-nótát éne­kelni merészelte! Igazán operettbe illő komikum volna az eset, ha személyt érintő vonatkozásában nem volna olyan szomorú, midőn azt látjuk, hogy Magyarországon a Kossuth-nóta eléneklése egy derék tisztet foszt­hat meg a rangjától s ezzel le vannak zárva az aktái reá nézve a katonai téren minden ambíciói­nak, melyet kora ifjuságától kezdve e pályához füzött s melyet meg­valósítani szorgalommal s becsü­lettel igyekezett. Tudjuk, hogy egyeseknek, akár csak a vakoknak, a színekről adunk oktatást, de azoktól, akik e had­bíróságokban mint magyar csalá­dok fiai szerepelnek, kérdezzük, hogy van lelkük egy magyar ifjú pályáját örökre olyan nóta miatt, tönkretenni egy mély nemzeti tradícióink emlékeképen a csecsemő kortól kezdve folyvást mintegy kö­rüllebeg bennünket, akarva-akarat­­lanul is mindenki megtanulja s egyetlen vonatkozásában sem tar­­tna már semmi olyasmit, ami illojalitásra emlékeztetne, vagy az osztrák önérzetet sértené s ez­zel a hadseregnek egységes szel­lemét a legkisebb mértékben is érintené ?! Egy nóta sem volt még soha sem ártatlanabbul vörös posztónak szuggerálva, mint a Kossuth-nóta. Annyira népies, magyar eredetisé­gében annyira naiv, hogy ha azok az urak, nem is mondjuk a magyar, de legalább a néplélek szemüve­gén e nóta lelkébe beláthatnának, lehetetlen, hogy ítéletük felett, amit László Imre főhadnagyra ennek eléneklése miatt hoztak, maguk is el ne mosolyodnának. De ha tovább is gondolkozná­nak az esetről, mosolygásuk mö­gött nyomban az emberies rész­vétérzésüknek is föl kellene támad­nia, hogy ezen a sártekén, az em­bereknek e nagy játszó­szobájában katonailag megölnek egy embert,­­ ak azért, mert mulatozás közben magyar vére, magyar temperamen­tuma, miután már egy nagy adag Gotterhaltét, walzert és hopszát lenyelt, magyar nótára is rákezd s ezek közt kedélye, — Uram, bocsá’ — a Kossuth-nótára is el­­siklik. No hát ezért kellett László Im­rének a fényes katonai uniformist levetnie; az „eset“ után már nem jó katonának, csak civilnek! Igaz, hogy társadalmunk tüntető ovációkban részesíti s a maga ré­széről olyan erkölcsi elégtételt ad, ami a degradálás tényét erkölcsi szempontból teljesen paralizálja s a talpig derék katona bizonyára a civil pályákon is teremt magának jövőt, de a László Imre esetében sok ezer katona érzi vele együtt azt az arculcsapást, amit az osz­trák katonai felfogás mér azokra, kik magyar érzelmüknek, ha csak nóta alakjában is, kifejezést mer­nek adni. Ennek a képtelen állapotnak vé­gét kell már egyszer vetni, mert ez homlokegyenest zaj a deklarációval, ellenkezik az­melyet Jekel­­falussy honvédelmi miniszter tett, hogy a katonaság és a polgárság közti együttérzés szellemét ápolni fő feladatának tekinti. Reméljük, ha ifjaink tömegeseb­ben lépnek a katonai pályára, már számbeli jelentőségükkel is sokat fognak tenni az osztrák katonai szellem ellensúlyozására s az egybe­ülendő országgyűléstől joggal el-,­várhatjuk, hogy ez esetet már csak az uj éra nemzeti jellegének iga­­zolásására is interpelláció tárgyává fogják tenni. Bikszád-fü­rdő jövője. írta : Rotterbiller Ödön dr. megyei t. főorvos, operetaur, Bikszád-fü­rdő vezető orvosa. A magyar közönség épen úgy nem tudja, mit adott nekünk fürdőkben és vizekben a jóságos természet. A szerencsés nyerő. Kiskun Antal leejtette kezéből a kávéspoharat. A hatkrajcáros sárga nedű végigömlött Antal ur nadrágján s úgy folyt le nagynehezen a piszkos padlóra. A pohár pedig sebes vágta­­tással gurult neki a falnak, ahol szé­pen eltörött. — Kiskun úr, mi lette, talán ros­­­szul lett? — kérdezte megijedten Csomoráné, a kávémarós tulajdonos­nője. — Talán megint bepálinkázott ? Kiskun Antal azonban nem vála­szolt. Kivörösödött, kissé puffadt ar­cából kidülledtek a szemei, ezek a gömbölyű, merev, megtört nézésű szemek az újságot nézték, amelyben valami nagy, csodás dolog lehetett megírva. — Nézze meg az ember! — mél­tatlankodott Csomoráné. — Még csak nem is felel. Még csak fel sem kel, hogy megtörülhessem a padlót. Hát azt hiszi az úr, hogy egyedül van a kávémérésben ? S miután még mindig nem kapott választ, Csomoráné odaállott Kiskun elé, vastag csípőjére tette a jobb ke­zét és imigyen szónokolt: — No nézze meg az ember ! Hogy ül itt, mint valami török basa. Mint valami vendég, aki pontosan fizet. Mintha nem is tartoznék hatvannégy reggelivel és huszonhat vacsorával. Tudja mennyi az ? Tizenegy forint nyolcvankét krajcár. Ennyi az adós­ság, tisztelt úr! Ne hencegjünk olyan nagyon! Kiskun Antal kacagott. — Mennyi? — kérdezte. — Tizenegy forint nyolcvankét krajcár, — bömbölte Csomoráné, — és ne vihogjon az úr, amikor a pén­zemet kérem. Ha már nem fizet, ne legyen legalább olyan arcátlan ! Antal úr megint csak kacagott. Csomoráné hátraszólt özvegyen ma­radt leányának : — Meglátod, hogy én mindjárt ki­lököm ezt az utálatos embert. A bánatos kis özvegy, aki titkos reménységgel nézte, mint nő a Kis­kun kávéskontója, odalibbent az em­ber mögé, gyöngéden a vállára tette a kezét s a füle fölé hajolt: — Mi lette, kedves Antal úr ? Antal ur bambán mosolygott. — Nézze csak nagysád, mi áll az újságban! — és egy napihírre muta­tott, mely arról szólt, hogy mely sors­jegyek nyertek a legutóbbi húzáson. — No, csak nem csinált főnyere­ményt ? Az ember felugrott és az asztalra csapott. — De igenis, azt csináltam! Fő­nyereményt csináltam. Vége a nyo­morúságnak. Ezentúl a kávéházban fogok kávét inni. Igenis, borravalót fogok adni a pincéreknek. Igenis ! Kopott kabátja belső zsebébe nyúlt s miután azt a rongyos bélés között kotorászva megtalálta, kivett egy szerfelett ódon bőrtárcát s abból hos­­­szas keresgélés után kihúzott egy színes papirost. Az volt a sorsjegy. — Tessék, — mondotta. — A két­sz­áz­kilencvenhatezer-nyolcszáztizen­­kettedik szám. Ez a szám kétszázezer koronát nyert. Most megyyek a bankba és felveszem a kétszázezer koronát nem hiszik ? Tessék, nézzék meg az újságban. Mi áll benne ? Az áll benne, hogy a­­ 296812. számú sorsjegy két­százezer koronát nyert. Ezzel Kiskun Antal zsebrevágta a rongyos táskát és a sorsjegyet, vette a kalapját és elrohant. Az ajtónál visszafordult. — Azt a rongyos pénzt majd el­küldöm az inasommal. Az inasommal, igenis!* A százalékok levonása után száz­hatvanezer korona maradt Kiskun Antal zsebében. A nagy pénzt, újdo­natúj ezres bankókban ott őrizgette a szíve felett. Jó időbe telt, mig rendezni tudta a gondolatait. Mit fog tenni a nagy pénzzel ? Lakást vesz, ruhát, arany órát. Persze, hogy vesz, annyit amen­­­nyit akar. Még házat is vehet. Meg­állt egy Erzsébet-köruti palota előtt. Jól megnézte. Négy emeletes volt és mindegyik emeleten huszonöt ablak. Szép nagy ház. Hozhat legalább is tizenötezer korona házbért. Aztán uj láz, jó néhány esztendeig még adó­mentes. Ez fontos a budapesti házak­nál, mert nagy a házbéradó. Diktum, Róth Fülöp karlsbádi czipőraktárát ajánljuk a t. vevő­közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a Pannónia szálloda mellett. — Sizsvár és vidéke legnagyobb czipőraktára, a tavaszi és nyári idényre megrendelt női, női és gyermek-lábbelik, valódi box és schevraux bőrből készült czipők a legdivatosabb kivitelben. -------

Next