Szamos, 1908. május (40. évfolyam, 36-44. szám)
1908-05-03 / 36. szám
XL évfolyam. Szatmár, 1908- május hét (vasárnap) FÜGGETLEN POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LAP. A „Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületeinek hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Rákóczi-utczs 9. sz. Telefon: 107. Egyes szám ára 10 fillér. Mindenttolsó dijak Ssatmarov, a lap kiadóhivatalaboc fizetendők 36. szám. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltettek Nyilttér sora 20 Alter. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. A sajtó visszaélései. Lázas érdeklődéssel kísérte az egész ország a legutóbbi szenzációs perek eseményeit. A közvéleményt nemcsak az izgatta, hogy egyik-másikban buknia kell a pereskedő felek egyikének, hanem az is és főként az, hogy micsoda botrányok és pikantériák pattannak ki a tárgyalások során. A botrány ! Ez kell a publikumnak. A botrány, amely egyéni becsület sírjából sarjadozik ki és mialatt szenzációkkal szolgál a cirkuszi játékokért epedő tömegnek, esetleg kioltja annak az embernek az életét, akinek a rágalom botrányt zúdított a fejére. A szenzációs perekről érdemileg e helyen most nem szólunk, csupán egy pár általános megjegyzést teszünk ezúttal ismét a sajtóbeli visszaélésekről. Az utóbbi évtizedben közéletünkben magas fórumra küzdötte fel magát az utálatos rágalom. Minden apró, jött-ment ember jogot formál magának ahhoz, hogy a közéletben szereplő és évtizedes közéleti múlttal bíró embereket ledönthessen arról a piadesztáról, amelyre ezek munkával és becsületességgel küzdötték fel magukat. Nem kell ehez egyéb, csak egy újság, amely leközli a rágalmazó cikkeket, megteszi esetleg egy nyílttéri nyilatkozat is, amelyeket soronként fizetnek meg a lapok kiadóhivatalainak és ezzel meg van indítva a hajsza bárki ellen. De nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy csupa intakt jellemű, becsületes ember az, akit a sajtóban becsületsértő és rágalmazó vádakkal illetnek, sőt kivételnek, bár gyakori kivételnek minősíthetjük az olyan eseteket, amidőn egyéni becsületet sértő, alaptalan támadások látnak napvilágot. De joggal felháborít minden jobb érzésű embert a tudat, hogy az ilyen kivételek manapság oly gyakran előfordulnak. A törvény szelleme mondja, hogy inkább fusson száz bűnös, minthogy egy ártatlan bűnhődjék; inkább legyen száz tisztességtelen ember megkímélve a sajtóbeli vádaktól, minthogy ilyen vádak tisztességes emberek ellen hangozzanak el. Valóságos betegsége lett közéletünknek, hogy abban a rágalom milyen nagy szerepre jutott. Nem csak a fővárosban és a politikai életben grasszál ez a járvány, de ugyanilyen, sőt fokozott mértékben dúl a vidék társadalmában is. Persze a vicinális rágalmazási botrányok híre nem terjed túl a város, vagy a vármegye határán, de annál súlyosabb pusztítást visznek véghez a vidék szűkebb keretei között. Nem kérdezzük, hogy joggal, vagy jogtalanul-e, de állítjuk, hogy akinek vádja van valaki ellen, azzal lépjen fel a bíróság előtt. Az újság és az újságíró nem hivatott arra, hogy ítélettel döntsön olyan ügyek felett, amelyeket csak egyoldalú információ alapján ismerhet. A mai rágalmazók rendszerint egy sajtóorgánumot választanak ki a rágalom fegyverhordozójává, mire a megrágalmazott egy másik sajtó orgánumban védekezik, visszavág, esetleg visszarágalmaz, így keletkeznek a gonosz hírlapi botrányok, így durvul a sajtó hangja, így száll alá az újságírás presztízse és így romlik el a közönség ízlése is. Vérzik a szíve annak, aki lelkesedni tud még a sajtó magasztos hivatásáért, látván ezt a minden szemérmet nélkülöző hajszát a botrányos szenzációk iránt, így nem lehet a közérdeket szolgálni, közélet tisztaságát megoltalmazni, az olvasók táborát tanítani és jó ízlésüket fejleszteni, így csak mindezeknek épen az ellenkezőjét érhetjük el. Álljunk meg tehát a lejtés után és tagadjuk meg lapunk hasábjait a rágalmazók pennájától. Az újság arra hivatott, hogy informáljon és kritizáljon, de nem arra, hogy a tények tökéletes ismerete nélkül ítéljen és pálcát törjön emberek pályája és tisztessége fölött. Ezt bízzuk a független magyar bíróságra, az a képviselői immunitás arra való lenne, hogy hatalmi praepotenciára minősítsen s felette álljon a bírói függetlenségnek is. A Lengyel-Polónyi féle perben egy pár képviselő feljogosítva érezte magát arra, hogy az elnöki kijelentéseket megjegyzésekkel kisérje immunitásának védelme alatt. Ennek aztán az lett a következménye, hogy Zsitvay elnök egyszerűen az illető urakat a tárgyalásról kiakolbolitotta. Nos, ez már sok ! Hogy egy elnök ilyen vakmerőségre vetemedjék. Hol van az igazságügyminiszter? Miért nem koppint a körmére ennek az elnöknek, aki hatalmi túltengésben képzeli magát, mert még a képviselői immunitást sem respektálja ? Aztán elnöknek való az olyan ember, aki még Polonyinak sem gazsuliroz, rendreutasítja, megvonja a szót tőle s kérdéseit, melyeket a tanukhoz intéz, megfelelő értékükre szállítja, vagy feltenni sem engedi ? — Hallatlan eset: el kell csapni, — vagy nyugdíjba vele s a tárgyalás vezetését ki kell venni a kezéből. — Igen ám, csakhogy az igazságügyminiszternek több érzéke van a törvény és a bírói függetlenség iránt, mint ezeknek a képviselő uraknak s tudja azt is, hogy a bírói függetlenség többet használ az országnak, mint a képviselői immunitás, s ezt megsérteni, lekicsinyelni nem lehet, nem szabad. Csudálatos, hogy mennyire gyorsan változik egynémely koalíciós képviselőnek nemzetboldogító véleménye. Próbálta volna csak meg a darabant kormány a bírói függetlenséghez nyúlni, —izekre tépte volna a nemzet, s nem egy praecedens mutatja, hogy ahoz ő sem mert nyúlni. S íme most egy pár koaliciós képviselő minden lelkiismeret furdalás nélkül hajlandónak mutatkozik erre, tisztán azért, mert Zsitvay elnök Polónyival is úgy bá- Politikai hírek. Valóban kezd érthetetlenné válni, hogy bizonyos képviselő urak mi mindent megengednek maguknak. Mintha Tarkaságok, mégis megeshetik, hogy a keresztösvényeken úgy eltévelyedek, hogy azt se tudom merre s hova lyukadok ki. De tessenek elhinni, nem is muszájj azt tudni, hiszen nem azért írnak mostanság az emberek, hogy azt meg is értsék vagy pláne épüljenek belőle. Úgy vagyunk ma ezzel, mint a parasztember a papjával, ki olyan szép prédikációt mondott, hogy egy szót sem értett az atyafi belőle s neki épen ez tetszett benne legjobban. Nem is az értelem fő tehát, hanem az irás, különösen az aláirás. Ha valakinek a neve ott figurál valami cikk alatt, mit a türelmes szerkesztő arca verejtéke árán tett közlésre alkalmassá, az már nagy ember s olyan magasan hordja az orrát, hogy piszkafával is bajos volna elérni. Igaz, hogy aztán e cikknek ő a legszorgalmasabb s talán egyedüli olvasója és azon annyiszor gázol keresztül mig a végén kívülről is tudja, de mindazonáltal is jól esik időnként újból meg újból átfutnia, hogy becses nevében, mely immáron nyomtatásban van — gyönyörködhessék. Törődjék ezekkel a szerkesztő meg az írója, hanem a tankönyvekkel, melyeket a gyermekek kezébe adunk — nekünk is kellene törődnünk. Na hát, hogy a legtöbb úgy van megírja, hogy abból a gyermek véres verejtéket izzad, míg egy kis tudományhoz jut — az bizonyos. És mégis úgy terem a tankönyv, mint a gomba. Boldog, boldogtalan, hivatott és nem hivatott egyaránt gyártja talán azért, mert ez által olyan nagyságra tesz szert, mit még a késő századok is emlegetnek. Persze, hogy emlegetik ha nem is a késő századok, de azok a tanítók és növendékek, kiknek az ilyen jeles munkával akarnak, nem akarnak, kínlódniok kell. Szeretném én az ilyen jeles írónak Bihari művelődéstörténetét a kezébe nyomni s ráparancsolni, hogy csupán csak kóstolóul azt kivülről tanulja meg. Hogy tanulás közben a magyar Róth Simon nagy választékú cipőraktárát ajánljuk a t. vevőközönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a ,Pannónia" szálloda mellett Szatmár és vidéke legnagyobb czipőratoa, a tavaszi és nyári idényre megrendelt valódi schevraux és box bőrből készült legújabb divatú fekete és barna szinü úri-, női- és gyermek-eipők I írta és az április 14-iki tanitótestületi gyűlésen felolvasta : Paládi Lajos. Ha valamelyik kartársam rossz nyelve most azt mondaná felőlem amit gondol is, aligha igy nem szólana az éneke: ez a vén legény azt hiszi magáról, hogy ha itt nem okvetetlenkedik, hát kimegy a divatból, mint a régi kétgarasos, aki Bizony nem lehetne arra neheztelni ilyeténformán gondolkozik és beszél, mert a szomorú való azt bizonyítja, hogy rohamosan közeledik az idő, mikor a magamfajta legény skartba kerül, ha ugyan előbb ki nem dől a hámból, mint az agyon hajcavicált gebe. Igyekezni kell tehát az embernek úgy ahogy lehet, hogy azt a kis portékáját amije van, idejében értékesítse, mert különben rajta vész és később a kis kutyának sem kell. Feleslegesnek tartom azt előre mondani vagy épen bizonyítani, hogy ez ugyan nem sokat ér, gyenge dolog — a végén úgyis csak rájönnek — de hát mindenki olyan kalappal köszön amilyen van. Bár jól tudom, hogy az öreg ördög se törődik az én kalapommal s ebből következőleg a portékámmá — mindazonáltal, ha azt felkínálom bizonyos okból teszem. Ez okot ugyan el nem árulom, de sejtetni engedem a következőkből pl. hátha meg akarok ezzel valakit bosszantani, vagy egy rég agyon csépelt eszmét felvetni csak azért, hogy társaim türelmét próbára tegyem, drága idejüket elfecséreltessem, vagy locsogó kedvemben lévén, irok azért, hogy bebizonyítsam milyen a „nesze semmi fogd meg jól“ vagy tényleg láttán s megfigyeltem valamit s azt hozom be. Lehet, hogy igy lesz, lehet, hogy nem. Az is megeshetik, hogy ugy járok, mint a kancsal mészáros, nem oda ütök ahova nézek. Egy szó, mint száz, én most olyan uton indulok amit jól ösmerek bár —