Szamos, 1908. május (40. évfolyam, 36-44. szám)

1908-05-03 / 36. szám

XL évfolyam. Szatmár, 1908- május hé­t (vasárnap) FÜGGETLEN POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LAP. A „Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületeinek hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Rákóczi-utczs 9. sz. Telefon: 107. Egyes szám ára 10 fillér. Mindenttolsó dijak Ssatmarov, a lap kiadóhivatalaboc fizetendők 36. szám. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltettek Nyilttér sora 20 Alter. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. A sajtó visszaélései. Lázas érdeklődéssel kísérte az egész ország a legutóbbi szenzá­ciós perek eseményeit. A közvéle­ményt nemcsak az izgatta, hogy egyik-másikban buknia kell a pe­reskedő felek egyikének, hanem az is és főként az, hogy micsoda bot­rányok és pikantériák pattannak ki a tárgyalások során. A botrány ! Ez kell a publikumnak. A botrány, amely egyéni becsület sírjából sar­­jadozik ki és mialatt szenzációkkal szolgál a cirkuszi játékokért epedő tömegnek, esetleg kioltja annak az embernek az életét, akinek a rága­lom botrányt zúdított a fejére. A szenzációs perekről érdemileg e helyen most nem szólunk, csupán egy pár általános megjegyzést te­szünk ezúttal ismét a sajtóbeli visszaélésekről. Az utóbbi évtizedben közéle­tünkben magas fórumra küzdötte fel magát az utálatos rágalom. Minden apró, jött-ment ember jogot formál magának ahhoz, hogy a közéletben szereplő és évtizedes közéleti múlttal bíró embereket ledönthessen arról a piadesztáról, amelyre ezek munkával és becsü­letességgel küzdötték fel magukat. Nem kell ehez egyéb, csak egy újság, amely leközli a rágalmazó cikkeket, megteszi esetleg egy nyílttéri nyilatkozat is, amelyeket soronként fizetnek meg a lapok kiadóhivatalainak és ezzel meg van indítva a hajsza bárki ellen. De nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy csupa intakt jellemű, becsü­letes ember az, akit a sajtóban becsületsértő és rágalmazó vádak­kal illetnek, sőt kivételnek, bár gyakori kivételnek minősíthetjük az olyan eseteket, amidőn egyéni be­csületet sértő, alaptalan támadások látnak napvilágot. De joggal felhá­borít minden jobb érzésű embert a tudat, hogy az ilyen kivételek manapság oly gyakran előfordul­nak. A törvény szelleme mondja, hogy inkább fusson száz bűnös, minthogy egy ártatlan bűnhődjék; inkább legyen száz tisztességtelen ember megkímélve a sajtóbeli vá­daktól, minthogy ilyen vádak tisz­tességes emberek ellen hangozza­nak el. Valóságos betegsége lett köz­életünknek, hogy abban a rágalom milyen nagy szerepre jutott. Nem csak a­ fővárosban­ és a politikai életben grasszál ez a járvány, de ugyanilyen, sőt fokozott mér­tékben dúl a vidék társadalmában is. Persze a vicinális rágalmazási botrányok híre nem terjed túl a város, vagy a vármegye határán, de annál súlyosabb pusztítást visz­nek véghez a vidék szűkebb kere­­tei között. Nem kérdezzük, hogy joggal, vagy jogtalanul-e, de állítjuk, hogy akinek vádja van valaki ellen, az­zal lépjen fel a bíróság előtt. Az újság és az újságíró nem hivatott arra, hogy ítélettel döntsön olyan ügyek felett, amelyeket csak egyol­dalú információ alapján ismerhet. A mai rágalmazók rendszerint egy sajtó­orgánumot választanak ki a rágalom fegyverhordozójává, mire a megrágalmazott egy másik sajtó orgánumban védekezik, visszavág, esetleg visszarágalmaz, így kelet­keznek a gonosz hírlapi botrányok, így durvul a sajtó hangja, így száll alá az újságírás presztízse és így romlik el a közönség ízlése is. Vérzik a szíve annak, aki lelke­sedni tud még a sajtó magasztos hivatásáért, látván ezt a minden szemérmet nélkülöző hajszát a bot­rányos szenzációk iránt, így nem lehet a közérdeket szolgálni, köz­élet tisztaságát megoltalmazni, az olvasók táborát tanítani és jó ízlé­süket fejleszteni, így csak mind­ezeknek épen az ellenkezőjét ér­hetjük el. Álljunk meg tehát a lejtés után és tagadjuk meg lapunk hasábjait a rágalmazók pennájától. Az újság arra hivatott, hogy informáljon és kritizáljon, de nem arra, hogy a tények tökéletes ismerete nélkül ítéljen és pálcát törjön emberek pályája és tisztessége fölött. Ezt bízzuk a független magyar bíró­ságra, az a képviselői immunitás arra való lenne, hogy hatalmi praepotenciára minősítsen s felette álljon a bírói függetlenségnek is. A Lengyel-Polónyi féle perben egy pár képviselő feljo­gosítva érezte magát arra, hogy az elnöki kijelentéseket megjegyzésekkel kisérje immunitásának védelme alatt. Ennek aztán az lett a következménye, hogy Zsitvay elnök egyszerűen az illető urakat a tárgyalásról kiakolbo­­litotta. Nos, ez már sok ! Hogy egy elnök ilyen vakmerőségre vetemed­jék. Hol van az igazságügyminiszter? Miért nem koppint a körmére ennek az elnöknek, a­ki hatalmi túltengés­­ben képzeli magát, mert még a kép­viselői immunitást sem respektálja ? Aztán elnöknek való az olyan ember, a­ki még Polonyinak sem gazsuliroz, rendreutasítja, megvonja a szót tőle s kérdéseit, melyeket a tanukhoz intéz, megfelelő értékükre szállítja, vagy feltenni sem engedi ? — Hallatlan eset: el kell csapni, — vagy nyug­díjba vele s a tárgyalás vezetését ki kell venni a kezéből. — Igen ám, csakhogy az igazságügyminiszternek több érzéke van a törvény és a bírói függetlenség iránt, mint ezeknek a képviselő uraknak s tudja azt is, hogy a bírói függetlenség többet használ az országnak, mint a képviselői immu­nitás, s ezt megsérteni, lekicsinyelni nem lehet, nem szabad. Csudálatos, hogy mennyire gyorsan változik egy­némely koalíciós képviselőnek nemzet­boldogító véleménye. Próbálta volna csak meg a darabant kormány a bí­rói függetlenséghez nyúlni, —­izekre tépte volna a nemzet, s nem egy praecedens mutatja, hogy ahoz ő sem mert nyúlni. S íme most egy pár koaliciós képviselő minden lelkiis­­meret furdalás nélkül hajlandónak mutatkozik erre, tisztán azért, mert Zsitvay elnök Polónyival is úgy bá- Politikai hírek. Valóban kezd érthetetlenné válni, hogy bizonyos képviselő urak mi min­dent megengednek maguknak. Mintha Tarkaságok, mégis megeshetik, hogy a kereszt­ösvényeken úgy eltévelyedek, hogy azt se tudom merre s hova lyukadok ki. De tessenek elhinni, nem is muszájj azt tudni, hiszen nem azért írnak mostanság az emberek, hogy azt meg is értsék vagy pláne épüljenek belőle. Úgy vagyunk ma ezzel, mint a paraszt­ember a papjával, ki olyan szép prédikációt mondott, hogy egy szót sem értett az atyafi belőle s neki épen ez tetszett benne legjobban. Nem is az értelem fő tehát, hanem az irás, különösen az aláirás. Ha va­lakinek a neve ott figurál valami cikk alatt, mit a türelmes szerkesztő arca verejtéke árán tett közlésre alkalmassá, az már nagy ember s olyan magasan hordja az orrát, hogy piszkafával is bajos volna elérni. Igaz, hogy aztán e cikknek ő a legszorgalmasabb s talán egyedüli ol­vasója és azon annyiszor gázol ke­resztül mig a végén kívülről is tudja, de mindazonáltal is jól esik időnként újból meg újból átfutnia, hogy becses nevében, mely immáron nyomtatásban van — gyönyörködhessék. Törődjék ezekkel a szerkesztő meg az írója, hanem a tankönyvekkel, melyeket a gyermekek kezébe adunk — nekünk is kellene törődnünk. Na hát, hogy a legtöbb úgy van megírja, hogy abból a gyermek véres verejtéket izzad, míg egy kis tudo­mányhoz jut — az bizonyos. És mégis úgy terem a tankönyv, mint a gomba. Boldog, boldogtalan, hivatott és nem hivatott egyaránt gyártja talán azért, mert ez által olyan nagyságra tesz szert, mit még a késő századok is emlegetnek. Persze, hogy emlegetik ha nem is a késő századok, de azok a tanítók és növendékek, kiknek az ilyen jeles munkával akarnak, nem akarnak, kínlódniok kell. Szeretném én az ilyen jeles írónak Bihari művelődés­történetét a kezébe nyomni s ráparancsolni, hogy csupán csak kóstolóul azt kivülről tanulja meg. Hogy tanulás közben a magyar Róth Simon nagy választékú cipőraktárát ajánljuk­ a t. vevő­közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a ,Pannónia" szálloda mellet­t Szatmár és vidéke legnagyobb czipőratoa, a tavaszi és nyári idényre megrendelt valódi schevraux és box bőrből készült legújabb divatú fekete és barna szinü úri-, női- és gyermek-eipők I írta és az április 14-iki tanitótestületi gyűlésen felolvasta : Paládi Lajos. Ha valamelyik kartársam rossz nyelve most azt mondaná felőlem amit gondol is, alig­ha igy nem szó­lana az éneke: ez a vén legény azt hiszi magáról, hogy ha itt nem ok­­vetetlenkedik, hát kimegy a divatból, mint a régi kétgarasos, aki Bizony nem lehetne arra neheztelni ilyeténformán gondolkozik és beszél, mert a szomorú való azt bi­zonyítja, hogy rohamosan közeledik az idő, mikor a magam­fajta legény skartba kerül, ha ugyan előbb ki nem dől a hámból, mint az agyon hajca­­vicált gebe. Igyekezni kell tehát az embernek úgy ahogy lehet, hogy azt a kis por­tékáját amije van, idejében értékesítse, mert különben rajta vész és később a kis kutyának sem kell. Feleslegesnek tartom azt előre mon­dani vagy épen bizonyítani, hogy ez ugyan nem sokat ér, gyenge do­log — a végén úgyis csak rájönnek — de hát mindenki olyan kalappal kö­szön amilyen van. Bár jól tudom, hogy az öreg ördög se törődik az én kalapommal s ebből következőleg a portékámmá — mind­azonáltal, ha azt felkínálom bizonyos okból teszem. Ez okot ugyan el nem árulom, de sejtetni engedem a következőkből pl. hátha meg akarok ezzel valakit bos­­­szantani, vagy egy rég agyon csépelt eszmét felvetni csak azért, hogy tár­saim türelmét próbára tegyem, drága idejüket elfecséreltessem, vagy locsogó kedvemben lévén, irok azért, hogy bebizonyítsam milyen a „nesze semmi fogd meg jól“ vagy tényleg láttán s megfigyeltem valamit s azt hozom be. Lehet, hogy igy lesz, lehet, hogy nem. Az is meg­eshetik, hogy ugy járok, mint a kancsal mészáros, nem oda ütök ahova nézek. Egy szó, mint száz, én most olyan uton indulok amit jól ösmerek bár —

Next