Szamos, 1935. október-december (67. évfolyam, 222-296. szám)
1935-12-25 / 293. (294.) szám
KARÁCSONY Merre megyünk ? Írta: Dr. Lénárd István A megváltó születésének ünnepe előtt nem ok anélkül mélyed el a gondolkozó ember lelke a mai zavaros politikai és társadalmi világban, hogy vajjon merre is megy az emberiség? Hát a Jézus hiába született? Hiába hirdette, tanította a szeretet vallását itt ott kétezer esztendővel ezelőtt, hiába jött el az „idők teljessége“, az ember ma is „homo homini lupus“ s ezen a fokon lejebb van az állatnál, — mert az legalább a maga fajtáját halomra nem gyilkolja. — Még el se felejtettük azt a vandalizmust, amivel a világháború végig szántott az emberiség hátán s máris nagyon sok gondolkozó elme, nagy író vagy nagy államférfi nyíltan is annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy egy új minden eddiginél rémesebb világháború előestéjén állunk s ennek a borzalmai el fogják pusztítani a polgári lakosság jó részét is s nincs kizárva, hogy teljesen megsemmisítik az emberiség eddigi kultúráját. Venizelos, a volt görög köztársaság elnöke, akivel még az újonnan trónjára ült király is jónak látta csínján bánni, azt írta köztársasági érzelmű barátainak: Ismerem a legtöbb európai kormányok felfogását, igyekezzetek egységet teremteni, mert ha nem 1936-ban, de legkésőbb 1937- ben kitör az újabb világháború. H. G. Wels, az angoloknak ez a nagyfejű regényírója és sociologusa, „expressis verbis“ hirdeti, hogy a lezajlott világháború tulajdonkép nem oldotta meg semmi alapvető kérdését az emberiségnek — nem, hogy jönni fog, de egyenesen jönnie kell egy uj világháborúnak, amely aztán uj alapokra fekteti az emberi társadalmat s megoldja a legégetőbb politikai és társadalmi kérdéseket. Ne felejtsük el, hogy H. G. Well nem kommunista gondolkozásaira, mint Bernard Shaw, a másik nagy irodalmi angol elme, aki ironikusan beszél a mai állítólagos „nagy emberekről“ s egyenesen lesajnálja a mai társadalmi berendezkedésünket. Hogy a lezajlott világháború nem oldotta meg az égető kérdéseket ezt csak egy példával igyekszem én is illusztrálni és pedig a kisebbségi kérdés példájával. A világháború állítólag azért is vált 1914-ben esedékessé, mert különösen a magyarok nagyon elnyomták a magyar korona fenhatósága alatt élő kisebbségeket. Nem hivatkozom itt arra, hogy a magyaroknál volt egy lángelméjű kultuszminiszter, aki még 1868-ban hozott egy olyan nemzetiségi törvényt, amely iskolapéldája lehetne a világ összes kisebbségi törvényeinek — mert erre azt mondhatják, hogy ezt a törvényt azonban nem hajtották végre. Hivatkozom azonban és pedig azt hiszem teljes joggal a horvátokra. Horvátország a magyar koronának autonóm tartománya volt. A horvát költségvetés milliós szubvenciót élvezett a magyar államtól. Külön tartományi ülése volt a: „Visoki Sabore“. Önálló honvédsége horvát vezényszóval. Közigazgatása, törvénykezése teljesen horvát, nem is beszélve a népoktatásról. Hiszen a magyarok, annyira rövidlátók voltak, hogy a zágrábbi egyetemen még egy magyar tanszék felállítását sem kérték, mikor Deák Ferenc, a magyarok politikai bölcse „tabula rasat“ biztosított 1868-ban a horvátoknak. A világháború után megteremtették Jugoszláviát. Horvátországot egyesítették Szerbiával. De tessék nekem őszintén megmondani: megoldották ezzel végleg a horvát kérdést is? Az ilyen szempontok mellett kijelölt határ se lett volna cifrább a mostaninál, de ez a határ magától spiritualizálódott volna, mert az uralkodó népek a szomszéd államokban levő fajtestvéreik érdekében is humánus bánásmódra kötelezettnek érezték volna magukat. Így azonban, ahogy van, a kisebbségi kérdés állandó furunkulus, vagy még inkább darázsfészek az egyes országok nyakán, amit nem lehet egy államban se úgy kioperálni, hogy az egész Európát ki ne törje a forró láz miatta. De a jövő háborúját nem az fogja előidézni, hogy a kisebbségi kérdést — dacára a békeszerződések kisebbségi klauzulájának — véglegesen megoldani nem sikerült, nem is a határrevíziók kérdése. Ezek mind-mind efemer jelentőségű dolog. Minket talán ezek izgatnak és a mi figyelmünket csak ezek a kérdések suvasztják, de ha egészen tárgyilagosan megnézzük a világ minden táját, beletekintünk azoknak az országoknak a politikai konyhájába, mint a ravasz görög politikus Venizelos tette — amelyeknek nincs is bajuk a határrevízióval, meg a kisebbségekkel, tessék nekem megmondani, hol van ma nem is Európában, de az egész világon egyetlen egy ország, ahol a kormányok vezetői a gondtalanság és a népjólét cessaunjain nyugodtan pihenhetnének, vagy nyujj Kálmán és a partnerei? Sehol uraim, sehol. Meg kell csak kérdezni Rooseveltet, aki pedig valami tervgazdaság félével jött, hogy a mesés Amerika és munkás népe hogy érzi magát? Van-e még munkanélkülije a yankok világának, akik pedig mindnyájan azt hittük a világháború után, hogy zsebre rakták egész Európát? Övék lett akkor egyelőre minden ország és neki adóztak minden népek. De a továbbiakat már tudjuk. Amerika miatt leszegényedtünk mi európaiak, nem tudtuk megfizetni az amerikai gyáripari termékeket, az amerikai gyárak kéményei egyszer csak nem füstöltek s a munkanélküliség hihetetlen mérveket öltött s a nagyfejű szociológusok ezeknek a jelenségeknek a kapcsán megállapítják, hogy a liberális tőkés társadalmi rendszer az utolsókat rúgja s végkimúlását nincs az az injekció, amivel fent lehetne tartani. Nemrég időben a kezembe került a „Magyar kultúra kiadásában“ egy röpirat, amely a XIII. Leo „Rerum novarum“ és a mostani pápa „Quadragesimo Anno“ címü körleveleit ismerteti. Tudvalevőleg XII. Leónak Ramsella volt a jobbkeze, titkára s quasi külügyminisztere. Egy nagy koncepciójú, lángeszű bíboros a Richelieuk s a Tayblerandok sorából való. Állítólag neki kellett volna a pápának is lenni, de Ferencz József mint császár eleve óvást emelt a megválasztása osztrák ellen. Hogy miért, miért nem, arra már nem emlékszem, de azt hiszem, hogy a „Rerum novarum“-nak ő lehetett az értelmi szerzője. Már abban az időben, mikor még a szociáldemokrácia még mondhatni hátul gombolós nadrágban járt, rámutatott a munkásság erejének félelmetes, de a jelenlegi társadalmi rendszert végromlással fenyegető hatására. Megállapította, hogy az osztályharc forgatagába sodródott proletárság nemcsak azt hiszi már, hogy az Egyház nem képes a kisemmizetteket emberi jogaikhoz segíteni, hanem arról is meg van győződve, hogy a kereszténység a zsákmányoló tőkezsarnokság fegyvertársa. Az emberszeretet nevében lázadnak a szeretet vallása ellen s egyenesen gyűlölik az Egyház látható képviselőit, a klérust, a papságot. A Rerum novarumon felépülve adta ki XI. Pius jelenlegi pápa a „Quadragesimo anno“ című körlevelét 1931. május 15.-én. A mostani pápa maga is genialis ember, ő mellette a titkár már nem tudja magát kinőni Rampollává. Ez a körlevél a jelenlegi pápa, mondjuk úgy, hogy „szociális világszózata“. Csak egy pár eklatáns megállapításaira hivatkozom ennek a nagyfontosságú körlevélnek, amelyről Roosevelt, aki maga nem katholikus, azt tartja, hogy a modern kor egyik legfontosabb dokumentuma. „Azt kell tapasztalnunk — mondja a körlevél — hogy a kapitalista rendszer vezérkara elvesztette a fejét, kiejtette kezéből a kormányt, a gazdasági rendszer, saját alkotásuk teljes csődbe jutott, azok az erők, amelyeket felszabadítottak, ellenük fordultak és ők tehetetlenségükben vagy a halálba menekülnek a felelősségük elől, vagy biztos helyre mentik vagyonuk roncsait, de az emberiségen többé segíteni nem tudnak. Az egész világgazdaságot valami tervgazdasággá kellene átalakítaniok, ez a feladat azonban meghaladja tehetségüket, mert a kapitalizmus elveinek elhagyását jelentené. A leggonoszabb jogtalanságok és csalások meghúzódhatnak a névtelenség homályában, valamely részvénytársaságnak palástja mögött, s bármekkora elfogulatlansággal ítéljük is meg a mai kapitalizmust, el kell ismernünk, hogy ez bizony nem egyéb, mint az államilag és társadalmilag engedélyezett uzsoraszabadság rendszere, amely a kerszténység szellemével a legszögesebb ellentétben áll. A liberális kapitalizmus már részben úgyis a múlté és a jövő csakis egy erkölcsi alapokon nyugvó közérdekű szolidáris gazdasági rendszeré lehet — ha a művelt emberiség nem akar a , a jiggy 25. moszkvai barbárság forradalma előtt meghódolni. Hogy pedig ez a moszkvai rendszer milyen eszközökkel dolgozik, erre nézve Rachmanovától, egy Bécsben élő orosz írónőtől mint szemtanútól idézek egy kis leírást. »Egy szarecs — valami remete féle papi ember — aki a hegyek közt az erdőben egy barlangban lakott, egész nap csak imádkozott, az embereknek jó tanácsot adott, a népbiztos lehozatta s a templom előtt hegyes karót veretett s négy munkással felemelette s a karóba verette, s mert az egy tempóra nem sikerült, ismételten felemeltette s a szegény szarecs nem jajgatott, nem átkozódott csak fel-fel nyögött. A népbiztos a falu népe előtt beszédet tartott: lássátok, ha Isten volna, meg a szentek, hát miért nem segítenek most rajta? Másnap a falu népszerű és jólelkü papját, ennek feleségét és két gyermekét, egy 111 éves fiát és 8 éves lánykáját vitette ki s a már meghalt szarecs elé ültette. A két gyermeket a szülei szeme láttára verette agyon s amikor erre az anyát szívszélhüdés érte, a paptól azt kérdezte, ha a te Istened megvan, miért nem segít most rajtad s erre a pópát is agyomverette. A nép borzadva nézte ezt a jelenetet, de még csak szólani se mert senki.“ Most kérdem én, — ha a kommunizmus a legszebb eszméket tartalmazza is ;— szabad ezt ilyen eszközökkel megvalósítani, vagy más szóval van- e szüksége a szép eszmék megvalósításánál ilyen bestiális eszközökre? Ecce homo! Ilyen az ember, aki azt vindikálja magának, hogy az Isten őt a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Nincs az a vérengző vadállat a nagy természet ölén, amelyik a maga állattársával hasonló gazságra képes volna. Az ókor Nérói tudtak még ilyen kegyetlenek lenni. De Néróról, aki még az édesanyján is erőszakot követett el, Suetonius megállapította, hogy őrült sadista volt s világmegváltó eszmék egyáltalán nem lelkesítették. De nem is hiszem, hogy a munkásság józan nagy többsége helyeselné ezeket a brutális vad eszközöket. Mi volna hát a kiút, amely kivezetné az emberiséget ebből a rettenetes chaosból, amiben met van? A pápai körlevél szerint a mai szakszervezeteket, ahol csak munkások vannak, szaktestületek váltanák föl, ahol az ugyanazon foglalkozási ágbelieknél együtt ülnének a munkaadók a munkásokkal s közösen nyugodtan és őszintén feltárnák minden helyzetüket s a tőke hasznát egy méltányos megfelelő kulcs szerint a teljesített munka arányában felosztanák úgy azonban, hogy a tőke és a tőkés vagy munkaadó, aki végeredményében már nem is volna egyéb mint értelmi irányító vagy szellemi munkás, a maga tisztességes exisztenciáját biztosítottnak tudhatná. A szaktestületek aztán egy közös testületben, a gazdasági parlamentben találkoznának. Ez a parlament azonban alárendelendő volna a politikai parlamentnek és kormányának, mert ez felelős a nemzet egyetemes javáért, viszont a politikai parlament a gazdasági parlament javaslatait respektálni volna kénytelen s vitás ügyekben együttes ülésekben döntenének, így a mammut nagy vagyonok, a kartellek ban megmaradna, megszűnnének, a tulajdon azon De nemcsak az Eszterházyak nagy ingatlanbirtokai, hanem a Pierpont Morganok multi milliói is — egy meghatározott maximumig. Minden munkás házhoz s megfelelő területű ingatlanhoz jutna, a vagyonszerzés lehetősége megmaradna s a munkás nem devalválódnék az államhatalom gépalkatrészévé, mint az a szovjetrendszer mellett van, a templomokból nem csinálnának mozit, hitét, vallását mindenki megőrizhetné, a vámhatárok fentartására nem volna semmi szükség, az emberek nem mondhatnák többé egymásnak, hogy te buta oláh, vagy te kutya magyar, vagy te büdös zsidó. Ezt különben nem is értem. Az oláhok bizony nem is olyan buták, a magyarok nem is olyan harapósak. És a zsidók? Hiszen náluk a pénz s a pénzről még Goga meg Vajda is azt tartják, hogy „non élet“. Nincs szaga... Hát kérdem én, lehet az büdös, aminek szaga nincs? Az tehát a hitem, — igaz, hogy mindig optimista gondolkozásu ember voltam — hogy az emberiség rövidesen a jobbik eszéhez kap s a nemzetek nagyjai vagy a népszövetség útján, vagy hs i$kmm