Századok – 1939
Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Történelem és szociológia - 137
Történelem és szociológia. II. közlemény. A szociológusnak tehát fogalmilag élesen el kell különítenie a formákat, amelyek által az emberi életek a társadalomban egymáshoz igazodnak, magától az élettől, ami a formák szerkezetében folyik. A valóságban lehetetlenség ez az elkülönítés, hiszen már a belső lelki élményben is mindig van valami tendencia a formához, az anyaghoz való kapcsolódásra. De éppen az a társadalomfejlődés alapvető problémája, hogy az örök emberi életből mily mélységeket tud felemelni a magasabb kultúrszerkezetbe, a kifejezésformák közvetítésével. Az állat is igazodik a külvilághoz, az emberénél is finomabb ösztönökkel mozog benne. Némely állat jeladással is érintkezik társaival. Némelyik eszközként is használja a tárgyakat , sőt pl. a méh, a hangya „tervszerű" együttműködéssel is tevékenykedik. Az állati társadalmak mégsem fejlődésképesek. A szociológia számára elég annyi, hogy az állatban mindig, még a bonyolultabb kooperáció minden pillanatában is, ellenállhatatlan vitalitás dolgozik, a létfenntartás ösztönének kíméletlen kielégülése. Bármiként is nyúl az „eszközhöz", máris mindjárt győzedelmeskedik az élet az anyaghoz való kapcsolódáson. Az eszközt magába ragadja az állati élet, mint ahogyan felfalja az eléje került táplálékot is. Ha hangot, jelt is ad az érintkezés céljaira, úgy ez is csupán a vitális szükséglet pillanatát kíséri, s azzal együtt múlik is el. Semmi objektív forma, strukturális elem sem állítja meg a lobogó-remegő életösztönt érvényesülésében. Az ember nemcsak a külvilágot tudja tárgyként kezelni, hanem szinte tárgyakká tudja tenni a maga belső élményeit is. Igazi újat alkotás ez, gazdagítása a természettől adott külvilágnak,mint azt az „objektív szellem" elméletéből is tudjuk. Ha pl. a külső tárgyak egy fajtáját a „kő" fogalmával fejezzük ki, nem a kőnek adunk nevet, hanem az emberi élet sokféle viszonyulását a „kőhöz" tesszük tárggyá a