Századok – 1940
Tárca - HAJNAL ISTVÁN: A „racionális” a fejlődéstörténetben 462
462 TÁRCA Tárca, A „racionális" a fejlődéstörténetben. Ismét s ismét megújuló viták bizonyítják, mily szükséges e fogalomnak tisztázása a fejlődéstörténet számára. „Racionális", közkeletű felfogás szerint : a dolgokat tiszta, tudatos értelemmel vizsgáló és értékesítő észmunka. „Irracionális", ennek ellentéte : az érzelem követése, az ész hátraszorításával is. Tehát mindkettő értékfogalom lenne. A filozófia szerint is. Az értelmet saját struktúrával szereli fel. Mert a filozófiát az örök emberi tulajdonságok érdeklik. Ilyen szempontból helyesen állapítja meg a gondolkodás, a szellem bonyolult szerkezeti működését, s hasonlóképen az érzelemét, lelkiségét is. De mi az irracionális a fejlődéstudományban ? A primitív embert illetőleg nem az örök emberi érzés, hanem az érzéssel és az értelemmel ellentétes szokások, formák. Azaz : konkrét kultúrképződmények. A racionálist, mint értékfogalmat, a fejlődéstudomány megtagadja a primitív embertől. Nincs szellemi struktúrája. Ha a szokás engedi, nyers ösztöneit, érzéseit követi, a pillanat szerint. S mégis, amióta ember az ember , nincs ösztönösség, ami ne élne az ész éles eszközével. Táplálékát, a vadállatot, mohón falja fel , de amíg el nem ejti, csupasz, megfeszített rációval működik. E rációban azonban nincs semmi, ami az ösztönös célon kívül másra is tekintene. Vékony húrra húzott, tartalomnélküli, üres agyfunkció. Kíméletlen alkalmazása az ember egyetlen fölénye az állattal szemben. A pillanat értelme és az üres ráció tehát egymással érintkezésben jelentkeznek. Ez az „irracionális" és „racionális" nem ellentétes egymással, mindkettő szerkezetnéküli vitalitás. A szokás, a szertartás, a babona mindkettőnek ellentéte ; megakasztja lobogó, vad, kíméletlen érvényesülésüket. A kultúrforma mindig az élet ösztönös folyásába, az ész célszerű kíméletlenségébe beleépített konkrét alkatrész. Történelmi-társadalmi processzus alakítja ki, az élő egyén szabad vitalitását korlátozva. De benne a társas együttélésnek és generációk egymásutánjának viszonyulásai fejeződnek ki. Nem a szokás rögzíti meg a társadalomfejlődést, hanem a szokásnak, a formaképződésnek megállítása, az ösztön s üres ráció felülkerekedésével. Babona is így lesz a szokásból : ösztönös ijedelem s kíméletlen okszerűsítés rontja le a kultúrforma társadalmi viszonyokat kifejező szerepét. A kultúrformának nem lehet sem érzelmi, sem észszerű magyarázata. Épp azért képződik forma, mert nem a pillanat emberét fejezi ki. Annál gazdagabb a formaképződés, minél kevésbbé csupán a pillanatra hagyatkozik a társadalom. Minél teljesebb, sokoldalúbb, egyéntől függetlenebb életegész az alapja