Századok – 1955
Szemle - Hajnal István: Az írástanítás a középkori egyetemeken (L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales] (Ism. Perényi József) 128
Az így keletkező sokágú és bonyolult szükségletek kielégítése szinte zavartalanul folyt, létrejött minden országban egy népes klerikusréteg, amely az egyre szaporodó írásbeli munkát ellátta. Ezt a klerikusréteget többé-kevésbé szoros szálak fűzték az egyházhoz, amelynek közvetlen hatalma alatt állott. A klerikusok az egyházi érdekeket igyekeztek mindenütt előmozdítani még akkor is, ha világi uralkodók vagy testületek közvetlen szolgálatában működtek. Nevelésük, képzésük egyházi irányítás alatt állott, akár a XII. század első felének iskoláiban, akár pedig az e század vége felé kialakuló egyetemeken tanultak. Képzésükben igen nagy szerepet játszott a kánonjog elsajátítása, amelynek a helyi szokásjogokkal szemben mindenütt buzgó terjesztőivé válnak. Később azonban a klerikusok szoros kapcsolatai az egyházzal meggyengültek, a XV—XVI. században pedig már világi értelmiséggé válnak, és megint csak nagy szerepet játszanak, elsősorban a centralizált államokban, ahol a hivatalnokok népes rétegét alkotják. A klerikusok voltak tehát — Itáliát és Spanyolországot kivéve — az oklevelek szerkesztői és írói. S ha az okleveleknek írása és formulás részei az »írásbeliség felújulása« (XII—XIII. század) korában meglepő hasonlóságot mutatnak Európa egymástól távoleső országaiban, akkor ennek okát elsősorban az ugyanekkor kialakuló klerikusréteg képzési módjában, iskoláiban kell látnunk, melynek egységét, az univerzalitásra törő egyház biztosította. A régebbi paleográfiai és diplomatikai irodalom azonban a hasonlóság okát nem itt kereste. A legtöbb kutató megelégedett a pápai és a német császári kancellária közvetlen hatásának feltételezésével. Ezek szerint a kelet- és észak-európai uralkodói kancelláriák e két régi oklevélkiállító fórum tevékenységét vették mintául, a pápai és császári oklevelek egyes elemeinek összeolvasztásával vagy csak egyszerű lemásolásával hozták létre okleveleiket. Finom részletkutatások ilyen eseteket konkrét példákon is kimutattak (L. pl. I. István magyar király okleveleit). Hasonló, egyszerű mechanikus átvételekről beszélnek egyes lengyel kutatók, amikor pl. az első lengyel okleveleket a betelepülő idegen szerzetesrendek egyes tagjai munkájának tartják stb. stb. Anélkül, hogy egyes ilyen kölcsönzések lehetőségét tagadnák, hangsúlyozni kívánjuk, hogy ezek a magyarázatok csakis a XXI. századra és a XII. század első felére fogadhatók el, amikor a kelet- és észak-európai országokban csak elvétve találkozunk egy-egy oklevéllel, amikor itt a fejedelmi kancelláriák még nem alakultak ki. . Ezekkel a nézetekkel szorosan összefügg egy másik elmélet is, amely szerint a kelet-európai országok a nyugaton kialakult írás- és oklevélformákat bizonyos késéssel veszik át. W. Wattenbach szerint ez a késés törvényszerű és egy fél évszázadra terjedt, míg a A. Giry ezt a késést, ha nem tartja is törvénynek, de tapasztalati ténynek tekinti és 100 évre teszi. Az írás- és oklevélformák terjedésének magyarázatára különben két szervesebb, alaposabb elmélet is keletkezett. Az elsőt O. Posse fejtette ki, és ez a kolostori iskolákra vonatkozik. Szerinte a könyvírást, s rendszerint az oklevélírást és szerkesztést is egyes kolostorokban tanították, és a szerzetesek ezt a tudományt továbbvitték a fiókkolostorokba, sőt a pápai és uralkodói kancelláriákba is. így tehát részletes analízissel ki lehet mutatni Európában egy egész sor kolostori írás- és oklevélformát, és ezek visszavezethetők egyes kolostori iskolákra. A másik elmélet pedig (L. Delisle, L. Traube, H. Schubert stb.) — ez csak az oklevélírásra vonatkozik — inkább a világi papok szervezett iskolázását tartja szem előtt, és írástartományokról beszél. A felmerült problémákat tehát mindkét elmélet már az oklevélírók iskolázásával magyarázza, és kétségtelen, hogy igazuk is van a XI—XII. századra vonatkozóan. A két elmélet tulajdonképpen nem is mond ellent, hanem kiegészíti egymást. Századunk első éveiben azonban szaporodni kezdtek az oklevélhasonmás-gyűjtemények, ismertté váltak az északi és keleti országok oklevélírásai. Egyes paleográfusok ekkor már kételkedni kezdtek a régi elméletek helyességében, hiszen az új kiadványok szerint az északi és keleti országok írásai a lehető legmodernebb formákat mutatják. Az itteni okleveles gyakorlat általában a XIX. század második felében indul meg, a kánonjog szerinti autentikus pecséttel ellátott oklevelekről van szó, s ezek szinte semmiben sem maradnak el a francia vagy német oklevelek mögött. A magyarázat azonban soká váratott magára. Ezt adta meg azután Hajnal István első idevágó munkájában.4 1 Anleitung zur lateinischen Paléographie.4 1896. 39. I. 2 Manuel de diplomatique.» Paris, 1925. 517. 1. 3 Die Lehre von den Privaturkunden. 1889. ' írástörténet az írásbeliség felújulása korában. Bpest., 1921.