Századok – 1958
Történeti irodalom - Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája (Ism. Hanák Péter) 824
TÖRTÉNETI IRODALOM HAJNAL ISTVÁN : A BATTHYÁNY-KORMÁNY KÜLPOLITIKÁJA (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat. 1. sz.) (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957. 131.) Az „Értekezések a történeti tudományok köréből" új folyamának szerkesztője; ha kegyeletből, ha műfaji példaképül, Hajnal István utolsó munkáját választotta beköszöntőnek, méltó módon, méltó művel indította útjára e tudományágunk gazdagítására hivatott sorozatot. Történészeink már régóta érezték a hiányát ennek a terjedelmileg és tartalmilag a rövidebb lélegzetű részlettanulmány és a monografikus feldolgozás között álló műfajnak, amely általánosabb érdekű problémák, lehetőleg még tisztázatlan, vitatott vagy éppen érintetlen kérdések megoldására vállalkozik. S ha a sorozat a kissé hűvösen szakszerű és avittas hangzású „értekezések" címet viseli is, maga az első „értekezés", úgy hisszük, iránymutatóul példázza, milyen műfaj kialakítását kívánja és várja a szerkesztő, a történész, az olvasó. Hajnal István posthumus munkája voltaképpen kitérés az élete utolsó éveiben kutatott főtémától, friss szemű látogatás, visszatérés ifjúkori munkásságának problémáihoz. A tanulmány eredetileg egy reprezentatív gyűjtemény számára készült, annak megszabott tematikai felépítésébe illeszkedett volna bele a 48-as külpolitikáról szóló fejezettel. A témát előtte már sokan és sok oldalról boncolgatták, a kortársak a még élő szenvedélyektől fűtött elfogultsággal, a kiegyezés történetírása az irrealitást bizonygató, önigazoló fölényességgel, a Horthy-korszaké emellett még aktuálpolitikai orientációk megtámasztására is. Jelenkori történetírásunk sok új részlettel megalapozva igyekezett a külpolitikát 48 realitásának és forradalmiságának marxista koncepciójába beágyazni. Mindazonáltal 48 külpolitikájának átfogó szintézise mindmáig hiányzik. Ehhez, a még elvégzendőhöz, széles látkörű indítás, megalapozás Hajnal István tanulmánya, amely magába sűríti e nagyformátumú tudósunk kiváló történetírói adottságait. Maga a téma, mint mondottuk, nem új. A Batthyány-kormány külpolitikai tevékenységének főbb eseményei nagyjából ismeretesek. Mégis, a tanulmány szinte teljesen újszerűnek hat, nem az amit, hanem az ahogyan feldolgozás újszerűségének varázsával. Hajnal elemző készsége új összefüggések sorát bontja ki, logikus összefüggést lát meg ott, ahol korábban csak ad hoc akciót pillantottak meg . 1848 tavaszának külpolitikájában át nem gondolt, kapkodó intézkedések laza halmaza helyett egységes koncepció valósítását fedi fel. Valósággal koncepciót alkot a koncepcióról s ezt egy antik világosságú szerkezetben rendezi el. Hajnal természetesen nagy anyagot is mozgat, gondosan végiglapozza a rendelkezésére álló levéltári okmányokat, számos új adatra bukkan, kritikailag felülvizsgálja, korrigálja a másoktól vett adatokat , az így átszűrt, kiválogatott anyagát szuverén biztonsággal kezeli. Elsősorban mégsem ez, hanem a koncepció és kompozíció világos logikája, az újrarendezés meggyőző ereje ragadja meg az olvasót s tölti el — a korszak problémáiban valamelyest járatost is — a reveláció élményével. A hajnali koncepció kiinduló és egyben sarkpontja a 48-as külpolitika — s amiből született : a forradalom és szabadságharc — realitásának felismerése és igazolása. Állásfoglalás ez egy évszázados, de még ma sem idejétmúlt vitában ; kritika, elsősorban a múlttal, azzal a történetírással és történeti felfogással szemben, amely „kora okos kétkedőkkel és tisztánlátó jósokkal tűzdelte meg politikusainak sorait", egyesekből a mérséklet és bölcsesség szobrát faragván ítélkezett mások, „egy véres esztendő felelősei" felett. Csakhogy a 48-as magyar államférfiak, vallja Hajnal, nem voltak az óvatos mérséklet és kifogástalan lojalitás megtestesítői, nem is ezeket az „erényeket" tartották reálpolitikának. A nemzet e forradalmi időszakában „az örök emberi igazságokat" érezte „örök realitásoknak". 1848 tavasza maga kínálta-kényszerítette az állami önállóság, a polgári átalakulás forradalmi megoldását. Az alkalom megragadása volt a realitás, a félreállás vagy szembeszegülés akkor szánalmas éretlenség, illetve donquijote-i hiábavalóság lett volna. És amikor véresre fordult a küzdelem, 1848 őszén sem a megszégyenült visszakozás, önálló államiságunk feladása lett volna a józan reálpolitika. „Ennél nagyobb csapás nem érhette volna az országot. Ha már egyszer elkezdtük, vállalni kellett. Nálunk csak ez lehetett az »államraison«, a »reálpolitika«. S ha ez volt általában, úgy a külpolitikában is állami önállóságunk nemzetközi elismertetése, külön nemzeti érdekeink képviselete látszott az egyedüli reális, bátor útnak. A lemondás erről semmi hasznot, csak szégyent és még gyorsabb bukást hozott volna. Az önálló magyar külpolitika kísérlete, igaz, a diplomáciatörténet számára bukott ügy lett. A diplomácia történetében