Századok – 1960
Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180
SZEKFÜ GYULA TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉNEK BÍRÁLATÁHOZ Ha majd egyszer sor kerül a magyar történetírás történetének megírására, Szekfü Gyula minden bizonnyal igen előkelő helyet kap benne. Tanítványai, ha tanítómesterükre emlékeznek, sohasem fogják elfelejteni, milyen nagy szigorúsággal, igényességgel és igen nagy erőfeszítést igénylő mennyiségi követelménnyel iparkodott hasznavehető történetkutatót formálni azokból, akiket tanítványainak vállalt és elismert. Még kevésbé mulaszthatják el annak említését, hogy a kemény nevelés, a nagy szigorúság és az igen nagy követelmények látszólag hűvös jégpáncélján hogyan sütött át szeretetének meleg napsugara. Hogyan kísérte féltő aggodalma tanítványait az egyetem falain túl, miként egyengette életük útjait gyöngéd, szinte atyai gondoskodással, sok évvel tanulmányaik elvégzése után is. A történeti forrásoknak és a szakirodalomnak tekintélyeket nem tisztelő, szigorú bírálatára szoktatta őket. Nem győzte ismételni, hogy a kutató állításainak igazságát egyedül a tények serege, a felsorakoztatott tudományos bizonyító anyag minősége és a meggyőzéshez kívánatos mennyisége döntheti el, nem pedig hivatali állása, tudománypolitikai tekintélye. Keményen bírálta tanítványainak munkáját is, nem tűrve semmiféle pontatlanságot, bizonyítatlan, vagy csupán látszatösszefüggésekkel, inszinuáló analógiákkal,,bizonyított" állítást. Elsajátíttatta velük a szellemtörténetírás módszerét, megtanította őket annak ismeretelméletére is, de első tudományos próbálkozásaiktól elsősorban mégsem e módszer alkalmazását követelte meg, hanem a forrásokban való elmélyülést, azok kritikai vizsgálatát, a lehető legszélesebb körű anyaggyűjtésen nyugvó feldolgozást. Azokat a filológiaikritikai módszereket plántálta át neveltjeibe, amelyekre őt egykor Marczali Henrik tanította meg. És — úgy látszik — ebben lehet keresni egyik nyitját annak a mély és széleskörű hatásnak, amelyet Szekfü Gyula írásai nem csupán a nem szakértő olvasóközönségre gyakoroltak, hanem tudományos életünkre is. Megejtően szép írásmódja, színes képei, meggyőződéstől hevített mondatai lebilincselhették és nézetei mellé állíthatták az avatatlan érdeklődőt. A szakember is bizonyára szívesebben forgatta olvasmányosan megírt alkotásait, mint az unalmasan előadott, száraz értekezéseket. Mégsem ez vonzotta elsősorban a képzett történészeket: a hivatásos kutatót és a történelemtanárt egyaránt. Azoknak az eredményeknek összefoglalását, amelyek a magyar történetkutatásnak 1867 óta több évtizeden át folytatott aprólékos adatgyűjtő, részletkérdések vizsgálatába elmerülő munkájából származtak, a millennium alkalmából megjelent, sokkötetes magyar történet nem végezte el. A XIX. század végétől eltelt csaknem három évtized újabb kutatásai is új összefoglaló művet követeltek. Az unalmasan megírt, kicsinyes részletekbe merülő történetírás sivár, száraz termékei után valóságos felüdülést jelentett Szekfü Gyula szin-