Századok – 1960
Tanulmányok - Lackó Miklós: Gyári munkásságunk összetételéről az ipari forradalom időszakában 595
GYÁRT MUNKÁSSÁGUNK ÖSSZETÉTELÉRŐL AZ IPARI FORRADALOM IDŐSZAKÁBAN 609 úton haladt, a gyáriparra az volt a jellemző, hogy kezdetben kevés szakképzett munkást és nagy tömegű betanított munkást igényelt; nálunk — a vasgépipar nagy szerepe következtében, amihez még az ipari forradalom késői időpontja is jarult — hirtelen, és a magyarországi viszonyokhoz képest nagyarányú szakmunkás-szükséglettel jelentkezett. Vagyis:"a magyarországi gyáripari proletariátusnak, lényegében kezdettől fogva, központi, legjellegzetesebb típusa a — nagyrészt vasgépipari — szakmunkás volt. Ez a szakmunkásság vetette meg a nagyüzemi törzsproletariátus alapját, alkotta első generációját. A gyári szakmunkásságnak, természetesen, nem lehetett közvetlen társadalmi forrása az agrárproletariátus. De kezdetben csekély forrást jelentett a hazai kézműves-iparos népesség is. Ezt elsősorban a kézmű- és kisipar szakmai-technikai elmaradottsága okozta. Nyilvánvaló, hogy a későn, a gépi technika viszonylag magas fokán, megfelelő előkészítő formák nélkül létrejövő magyarországi gyáripar szakképzett munkaerő szempontjából a céhkeretekből éppen csak kilábaló kézművesiparos-népességre nemigen támaszkodhatott. Egyes könnyűipari ágakban (pl. faipar, porcellán- és agyagipar, bőrgyártás stb.) erre inkább megvolt a lehetőség: ezekben az iparágakban a gyári termelésre való áttérés általában a koncentráció és a technika alacsonyabb színvonalán megy végbe. Olyan szakmunkásokra (pl. asztalosokra, ácsokra, bognárokra, fazekasokra, tímárokra stb.), akik közvetlenül a kézmű- és kisiparos népességből, vagy egy-egy vidék viszonylag fejlettebb háziiparosaiból kerülhettek ki, a nagyiparnak csak kis számban volt szüksége. A vas-, fém- és gépipar nagy szakmunkásigénnyel jelentkezett, e gyárak magasan kvalifikált szakmunkás gárdájukat azonban nem meríthették az elmaradott, túlnyomóan vidéki kézművesek és iparosok köréből. A kézmű- és kisipar helyzetének magyarországi alakulása azonban más szempontból is fontos következtetésekre ad lehetőséget. Nemcsak arról volt itt szó, hogy a viszonyok akadályozták az iparos népesség gyári munkássá válását: a magyarországi iparfejlődés menete nem is hatott kényszerítően abban az irányban, hogy az iparosság jelentős része — különösen a vasfémiparban — gyári munkássá váljék. A kézművesek, iparosok számának pontos alakulását az ipari forradalom idején, az eltérő jellegű és egymáshoz alig hasonlítható felmérések miatt, szinte lehetetlen rekonstruálni. Az 1884. évi budapesti iparkamarai jelentés az ország önálló iparosainak számát 228 000-re teszi. 1890-ben — a népszámlálási adatok szerint — létszámuk megközelítette a 300 000-et. Jobban követhető az iparosok számának alakulása az ország belső — a budapesti kereskedelmi és iparkamara alá tartozó — területein. Itt az adófizető iparosok száma 1872 — 1885 között több mint 42%-kal emelkedett.57 Ha az adatok számszerű pontosságához kétség is fér, a tendencia világos: az iparosság létszáma nálunk az ipari forradalom évtizedeiben is jelentősen növekedett. Ez nem volt valamilyen speciális magyarországi sajátosság. Az ipari forradalom csak részben időszaka a kisipar közvetlen pusztulásának, egyben a kisipar átalakulásának és több területen számbeli növekedésének az időszaka is. Az ipari forradalom elpusztítja a kisiparnak azon ágait, amelyekben a gépi nagyipar utat tör; más területeken átmenetileg maga is hozzájárul a kisipar fennmaradásához, sőt terjedése- 57 A budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1870—76. és 1884—86. adatai alapján. — Ugyanezen idő alatt az iparosok száma Budapesten csak 33%-kal emelkedett; a nagyobb növekedés tehát a vidékre esett.