Századok – 1962
Vita - A Történettudományi Bizottság vitája a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről (I. rész) 206
214 A TÖRTÉNETTUDOMÁNYI BIZOTTSÁG VITI.7A zavarhatták volna. Csakhogy a népi és nemzeti mozgalmak fellendülése a 90-es évek második felétől kezdve időben egybeesett, olykor szervesen is összefüggött az uralkodó osztályok mind gyakoribb belső konfliktusaival. A kapitalizmus kifejlődése különféle ellentéteket támasztott a dualizmus osztálybázisául szolgáló osztrák—magyar uralmi szövetségen belül is. Volt — és alkalmasint ma is akad — olyan felfogás, hogy az uralkodó osztályok és pártjaik belviszályai nem többek taktikai manőverezésnél. Történetírásunk újabb eredményei (Sándor Vilmos, Berend, Ránki, Dolmányos, Pölöskei munkái) egybehangzóan és meggyőzően bizonyítják, hogy az ellentétek objektív gazdasági-társadalmi érdekeket tükröznek. Ezek az objektív ellentétek egyrészt az agrárvám, a vámterület, az ipar- és bankmonopóliumok tevékenysége, a magyarországi iparfejlesztés, egyszóval: a monopolprofit, másrészt a monarchiai, ill. ausztriai hegemónia, a 67 óta megváltozott erőviszonyok politikai érvényesítése kérdései körül csomósodtak. A már több helyütt kifejtett problémák helyett itt az eddig csak érintettre, az osztrák-német burzsoázia belső konfliktusaira és dualizmus-ellenes politikai fejlődésére kívánok kitérni. Az osztrák-német burzsoázia fejlődése a kiegyezés után fölöttébb ellentmondásosan alakult. A birodalom legerősebb, legfejlettebb tőkés osztálya, az összmonarchiai kapitalizmus fő haszonélvezője volt és maradt, uralkodó helyzetét megőrizte a gazdasági élet kulcsterületein, a hitelszervezetben, a nagyipar fontos ágaiban, a kül- és belkereskedelemben. Ugyanakkor a polgári átalakulás teremtette kedvezőbb feltételeket, konszolidációs konjunktúrát nem tudta oly mértékben kihasználni, mint az egységes Németország vagy a többi vezető hatalom burzsoáziája; messze elmaradt tőlük a tőkefelhalmozásban, tőkekivitelben, gyarmatszerzésben, sőt fokozatosan függő helyzetbe is került a vezető nagyhatalmak, elsősorban Németország kifejlődő imperializmusától. De a Monarchián belüli hegemóniája sem volt egyértelműen szilárd. Relatíve nem erősödött, hanem gazdaságilag is pozíciókat vesztett a gazdasági függés ellenére is számottevően fejlődő magyar, és a nemzeti elnyomatás ellenére is jelentősen erősödő cseh burzsoáziával szemben. Az osztrák-német burzsoáziát, másfelől a versenyharc, a csoport- és rétegérdekek s egyéb sajátos tényezők sokkal jobban megosztották, mint a Monarchia többi, a fejlődés kezdetlegesebb fokán álló, a nemzeti elnyomástól is sújtott burzsoáziáját. Fejlődésbeli ellentmondásainak megfelelően, az osztrák-német burzsoázia, amelynek többsége a kiegyezést is átmeneti kényszerengedménynek tekintette, a dualizmussal elégedetlen volt. Nem tekintette uralmi pozícióit és igényeit megfelelően szolgáló, a távolabbi jövőre is biztosító politikai rendszernek, hanem a Monarchia „örökkévalóságában" csupán tűnő, „deáki epizód"-nak. Az osztrák-német burzsoázia belső ellentéteinek és dualizmusellenes hegemón törekvéseinek nyílt politikai jelentkezését az 1882. évi „linzi program"-tól számíthatjuk.15 A program közvetlen célul azt tűzte ki, hogy a Monarchiának az egykori Német Szövetséghez tartozó országai különálló, erősen centralizált, egységes, német jellegű állammá alakuljanak. Evégett gyökeres államszerkezeti reformokat javasolt: Magyarországgal csupán perszonálunió létesítését; Dalmáciának, Boszniának, Galíciának és Bukovinának — Horvátországhoz hasonló közjogi állással — Magyarországhoz csatolását; a megmaradt Ausztriában szoros német centralizációt. Célul tűzte továbbá „államszerződés" kötését és vámszövetség létesítését Németországgal, amelybe Magyarország és kapcsolt részei is beletartoznának; végül a dunai és balkáni osztrák érdekszféra kiterjesztését. A program alig hagy kétséget afelől, hogy az osztrák-német burzsoázia új „nagynémet" irányzatának programját, a Magyarországgal való közjogi viszony lazítását, az északi és déli szláv „függelék"-tartományok hozzácsatolását nem a „Reichsidee"ről való józan lemondás, nem valami magyarbarát nagylelkűség sugallta, hanem a középdélkeleteurópai német hegemóniának az új viszonyokhoz alkalmazkodó igénye. Nyilvánvaló, hogy a Németországra támaszkodó erős ausztriai német centralizáció a közjogilag lazábban, de lényegében szorosabban függő monarchiai részek feletti uralom restaurálásának bázisa lehetett volna. (Hadd utaljak itt vissza az első vitakérdésünk magyar „szuverenitás" problémájára. A linzi program elárulja, milyen jelentőséget tulajdonítottak osztrák részről — és a valóságon is mennyit ért volna az adott közép-európai erőviszonyok mellett — a perszonálunió Magyarország függetlenségének tényleges biztosítása szempontjából.) A linzi program, bár az idők folyamán sokat módosult, közös elvi platformja és kiindulópontja lett a rohamosan előretörő osztrák-német nacionalista irányzatoknak, 15 A linzi programot kivonatosan közli, ismerteti és alapjában helyesen értékeli Tokody Gyula kandidátusi disszertációja: Az össznémet Szövetség (Alldeutscher Verband) és középeurópai tervei, különös tekintettel Ausztria— Magyarországra. Kézirat. A disszertáció érdeme, hogy helyesen mutatja meg a linzi program „nagynémet" nacionalista jellegét, továbbá az ausztriai pángermán mozgalom, pártok politikai szerepét, programját.