Századok – 1968
Történeti irodalom - Helytörténeti kiadványok (Ism. Benda Kálmán) - 720
721 [TÖRTÉNETI IRODALOM Végül nem tudjuk, miért írja a könyv a főúri család nevét következetesen Rhédeynek, amikor az irodalom és maga a család is a Rhédey formát használta, írásban és kiejtésben egyaránt. Szeghalom község tanácsának kiadásában szép kiállítású tanulmánykötet jelent meg a Sárrét történeti és néprajzi problémáiról. (Sárréti írások. Néprajzi és helytörténeti antológia. Szerkesztette: Miklya Jenő. Szeghalom, 1965. 282 l.) A bennünket közelebbről érdeklő történelmi tanulmányok közül elsőként Szűcs Sándornak, a sárréti múlt legjobb ismerőjének cikkét emeljük ki (A Sárrét múltjából. 9 — 39. 1.), melyben a tőle megszokott élvezetes előadásban ismerteti a rétek, nádasok közt megbújó pásztorok, pákászok és mindenekelőtt nádi betyárok életét a Berettyó és a Körösök vizének a múlt század 60-as— 70-es éveiben bekövetkezett szabályozásáig, a rétek pusztulásáig. Dömötör Sándor az irodalomból is ismert csökmői sárkányhúzás meséjét szembesíti a múlt valóságával, és levéltári források alapján mutatja ki, hogy a szélhámoskodó Csuba Ferenc (akárcsak a valamivel később élt Tolna megyei Háry János is élő személy volt, akinek dolgaival Békés vármegye törvényszéke is foglalkozott 1789-ben. A tanulmány ezzel kapcsolatban elemzi a felvilágosodás racionálisabb szemléletének a sárréti nép régi, babonás elmaradottságával való megütközését, majd pedig rámutat arra, hogy a tényleges események a hagyományban hogyan keverednek nemzetközileg ismert mesemotívumokkal (A csökmői sárkányhúzás, 41 — 62. 1.). — Karai Antal a 27 sárréti falu történetére vonatkozó adatokat szedte össze a falvak ábécé rendjében (A sárréti települések története. 153—1901.). Önálló kutatásokat nem folytatott, a nyomtatott irodalom alapján dolgozott (ez magyarázza, hogy a régibb korokról többet tud, mint a közelebbi időkről), munkájának az a jelentősége, hogy a tudományos irodalom adatait rövid összefoglalásban hozzáférhetővé tette a nem szakember érdeklődők számára. Kár, hogy adatainak lelőhelyére nem utal, a tanulmány végén olvasható rendkívül szegényes „Irodalomjegyzék" pedig a felsorolt tíz műből hatnak vagy a szerzőjét, vagy a címét hibásan, illetve hiányosan közli. Néhány helyen félrevezető a cikk terminológiája (a középkori pápai tizedjegyzéket „püspöki adóív"-nek nevezi, az egyházi tizedet következetesen csak adónak mondja stb.). Kár, hogy a jobbágyok életére, helyzetére (örökös jobbágy, taksás, hajdúszabadsággal élő stb.) vonatkozóan jóformán semmit sem mond, pedig a XVI. századtól kezdve az irodalomból is sok mindent számbavehetett volna. — Végh Mihály : Adatok Körösladány történetéhez (207 — 265. 1.) c. tanulmánya elsősorban az utolsó 25 év történetére vonatkozóan forrásértékű. Míg a korábbi részek eddigi ismereteinket nem igen gyarapítják, amellett el-elkalandoznak a község tulajdonképpeni életéből (Tüköry Lajos, a falu szülöttjének „rövid" életrajza, 213 — 217. 1.) s tévedések is előfordulnak (pl. a „pagus" falut, nem pusztát jelent stb.), a Tanácsköztársaság idejétől egyszerre megemelkedik a tanulmány színvonala, és a helyi források, részben a résztvevők visszaelmékedései alapján mindenre kiterjedő, részletes, a negatív jelenségeket sem eltagadó képet rajzol Körösladány fejlődéséről. — Megemlítjük még Miklya Jenőnek Szeghalmi Gyuláról írt életrajzát (267 — 277.). Szeghalmi pedagógus volt, a megyei munkásmozgalom egyik kimagasló szervezője, akit 1919 után meghurcoltak. Mint régész és muzeológus, mint a fényképészet egyik hazai úttörője is nevezetes. Érdekesek és forrásértékűek Szeghalmi fegyvertársának, Zsila Gyulának, 1919-ben Szeghalom választott parancsnokának visszaemlékezései debreceni diákkorára és 1918 — 19-es politikai tevékenységére (Emberi sorsok. Részletek életrajzomból. 191-206. 1.). * A Pest megyei Múzeumok Igazgatósága kiadásában, csinos külsőben jelent meg Tihanyi László Isaszeg történetét áttekintő munkája (Isaszeg. Történeti áttekintés. Isaszeg, 1966. 32. + 4. fénykép). ,,E rövid ismertető a rendelkezésre álló ismeretanyagok csak kis részét tartalmazza" — mondja előszavában a szerző, de bár a terjedelem több mint egyharmadát (16 — 26. 1.) az 1849-i isaszegi csata regényes leírása tölti ki, a közölt kis részből is soha nem hallott új dolgokat tudunk meg. Megtudjuk, hogy a honfoglaláskor még szláv lakosságú Isaszeg Árpád vezér idejére elmagyarosodott, sőt „színmagyar községgé vált". Árpád apánk különben, nyilván ezen föllelkesülve, második fiának adta ezt a területet „Jelsának regjéül, széke szegletéül". 1091-ben a délről jövő görög betörést, „amely az ország szíve felé irányult, Isaszeg és környékének bátor, éber, vitéz lakossága hősiesen megakasztja és a támadást visszaveri". Eddig még azt sem tudtuk, hogy 1091-ben görög (bizánci?) támadás érte Magyarországot. Egy 1200-ból származó „okmány" ezen a helyen földvárat említ, „ennek azonban ma már nyomát sem találni," — sajnos az okiratnak sem, legalább is a szerző által jelzett helyen nem. Arról 20 Századok 1968/3—4