Századok – 1969
Történeti irodalom - Nkrumah; Kwame: Neokolonializmus az imperializmus utolsó szakasza (Ism. Balogh András) 142/I
342 TÖRTÉNETI IRODALOM csak elnagyoltan foglalkozik. A két világháború közötti angol külpolitika szovjetellenessége sem kap hangsúlyt. Ez a sors éri a húszas évek nagyjelentőségű „kisebbségi mozgalmát" is. Szimpátiája a kompromisszumokra törekvő „munkásvezéreké", a „mondizmust" mint a jövő hírnökét üdvözli. A válság és a depresszió éveinek bemutatásában a hangsúlyt nem a válságjelenségekre, az éhségmenetekre helyezi, hanem a növekvő munkásarisztokrácia életmódjának bemutatására. A gyarmati kérdés Taylor-nál egyenlő az indiai brit „Raj" politikai viszonyainak és a Nemzetközösség kialakulásának rövid tárgyalásával, míg a gyarmatosításnak az anyaországot érintő gazdasági vonatkozásait általában mellőzi. Habár a politikai pártok belső viszonyairól elég sok szó esik, az „ifjú tory"-k, vagy a „clivedeni klikk" esetében még az elnevezés használatával sem találkozunk. A harmincas évek, „a reménység kora" baloldali mozgalmairól is keveset hallunk azok jelentőségéhez képest. Az irodalomról, amely „nehezebbé és ezoterikusabbá vált, éppen akkor, amikor több lett a potenciális olvasó, mint valaha" kevés, a zenéről kevesebb említés történik, a képzőművészetekről pedig szó sem esik. Viszont kellő hangsúlyt kap a sajtó fejlődése, az újságkirályok, Northcliffe, Rothermere és Beaverbrook tevékenysége. A tudománytörténet kívül áll a szerző érdeklődésén, amit egy-két elsietett véleménye is igazol. (Szerinte az atomkutatásban azért értek el kimagasló eredményeket a menekült tudósok, mert nem engedték őket a katonailag fontosabbnak tekintett radarral foglalkozni.) Azt is meglepőnek tekintjük, hogy sem a filozófiatörténet, sem a historiográfia nem kapott helyet. Fölöslegesnek azonban egyetlen részt sem éreztünk. A mellékelt grafikonok (az import és export értéke és mennyisége, a nemzeti jövedelem, a munkanélküliség, az ár- és bérindex, a közkiadások és a nemzeti jövedelem arányának évenkénti alakulása) „igen hasznosabb a nyolc térkép viszont nem nyújt érdemleges segítséget. Érdekességként lehet megemlíteni, hogy Taylor előszeretettel fitogtatja jártasságát a Habsburg-országok történetében, melyeket hasonlatok és párhuzamok forrásául használ. (Ilyenkor sokszor téved, pl. azt állítja, hogy az 1867-es kiegyezést megelőző évekről a magyar történészek fő forrása Arthur Griffith könyve — 154. 1. sz.) Sajnálatos, hogy — az Oxford History sorozat gyakorlatának megfelelően — Taylor állításait általában nem támasztja alá jegyzetanyaggal. Ettől való gyakori eltérései annál értékesebbek. A. J. P. Taylor könyveinek olvasása mindig szórakoztató. Ez a műve ennél több: gondolkodásra késztet és tévedései ellenére is elismerést keltő. JESZENSZKY GÉZA AFRIKA KÉT ARCA Mamadou Dia: The African Nations and World Solidarity. Frederick A. Praeger, Publisher. New York, 1966. Az afrikai nemzetek és világszolidarítás Kwame Nkrumah: Neokolonializmus az imperializmus utolsó szakasza. Budapest, Kossuth 1967 Századunk 60-as éveinek közepére a gyarmati rendszer széthullott, a világ népeinek többsége kivívta politikai függetlenségét. De az ún. harmadik világ legnagyobb gondjai — köztük az alapvető: a gazdasági elmaradottság — nem szűntek meg. Ellenkezőleg: egészében sok vonatkozásban növekedett a távolság az iparilag fejlett és az újonnan felszabadult országok között. Különösen élesen jelentkeznek az ellentmondások a Szaharántúli Afrikában, amint ezt az utóbbi évek eseményei szemmel láthatóan bizonyítják (kongói válság, a rhodesiai fajüldöző kormány elszakadása, számtalan katonai hatalomátvétel, a nigériai polgárháború stb.). A továbbhaladás útjának kitűzése lett Afrika politikai porondjának létfontosságú és sürgető feladata. Még nem dőlt el, hogy Afrika népei hogyan, milyen irányban haladnak tovább, a döntés nem kis mértékben az ő kezükben van. Az alábbiakban ismertetni kívánunk a jövőt illető két ellentétes elképzelést. Mindkettő megvalósításának kísérleteivel lehetett találkozni, a két irányzat képviselői ugyanis vezető politikai tényezők voltak. Egyikük, Mamadou Dia, Szenegál — Franciaországgal igen baráti viszonyban álló — miniszterelnöke, akinek művét a francia és az amerikai könyvkiadók válogatott jelzőkkel magasztalják, mint „mérsékelt afrikai vezért" jellemzik őt, aki „ragyogó analízist" írt az új nemzeteket érintő kérdésekről, és ami számukra a legfőbb: „bár hatása alá került a marxizmusnak, elvetette a kommunizmust és a kommunista módszereket". A másikuk nálunk is jól ismert, a tudományos szocializmust elfogadó és alkalmazni törekvő kiemelkedő politikus, Ghana