Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Drăgut; Vasile: Ars gotica in Romania Ism.: Entz Géza) 227/I
TÖRTÉNETI IRODALOM 229 érthető a kerci műhely világi jellege, s többek között ezért sem tulajdonítható a falusi templomoknak a század közepén nemcsak Erdélyben, hanem egész Magyarországon is tömegesen megjelenő boltozott négyszögű szentély megoldása ciszterci eredetűnek. (Egyébként a 13. század második felének erdélyi falusi építészetét az Acta Históriae Artium folyóirat 1968. évfolyamában megjelent hosszú német nyelvű tanulmányomban bőven tárgyaltam. Ennek figyelembevételére azonban a könyvben nincsen nyom.) Örvendetes, hogy a szóban forgó fejezetben a kerci monostor mellett kiemelkedően szerepel a halmágyi (Halmeny) magyar evangélikus (nem református) templom és számos, a kerci körhöz tartozó épület kevéssé ismert részletfelvétele. Sajnálatos viszont, hogy a szerző minden kritika nélkül átveszi Vatujianunak a gyulafehérvári székesegyház építéstörténetére vonatkozó koncepcióját. Annak ellenére, hogy a dóm tényleg nem mutat közvetlen kapcsolatot a kerdi körrel, az átépített főszentély szerkezete és elemei kétségtelenül a 13. század utolsó harmadára mutatnak. Ezt az időmeghatározást a két egykorú építési szerződés 1287-ből és 1291-ből félre nem érthetően megerősíti. Kár, hogy a szerző 1958-ban megjelent s mindezt részletesen kifejtő gyulafehérvári monográfiámról nem vesz tudomást, pedig annak középkori építéstörténeti része az általa is használt Acta Históriae Artium folyóiratban franciául is teljes egészében megjelent (1958). Ha Drágul kerci tanulmányom olyan mellékes részének, mint a bálványosváralji (Ungural) ref. templom diadalív-pillérfőjének a kerci körhöz való tartozására egy külön jegyzetet szentelt, akkor valóban hálás feladat lett volna egy monográfiának is legalább azt a részét kritika alá venni, amely a könyv által feldolgozott korszak alkotásával foglalkozik. A második fejezet a 14-15. századi egyházi építészetről ad nagy vonalakban áttekintést. Helyeselhető, hogy a városi tevékenységet állítja a vizsgálódás középpontjába. Az alaprajzi típusok szerint vezetett tárgyalást kívánatos lett volna az időrenddel is egyeztetni, mert így elkerülhetők lettek volna a nagy időbeli ugrások. Az egyes nagy városi plébániatemplomok stílusösszefüggéseit illetően az újabb magyarországi kutatások eredményeit kevéssé vagy egyáltalában nem veszi figyelembe, így gyakran meghaladott álláspontokat rögzít, illetve nem foglal állást a legutóbb felmerült módosításokkal kapcsolatban. Ma már árnyaltabban ítélhetők meg a nagyszebeni, szászsebesi, kolozsvári stb. városi egyházak szerkezeti és formai jegyei, azok egymáshoz való viszonya, mint eddig. A városi templomok négyfiatornyos sisakjának a ius gladii-val való magyarázata elfogadhatatlan (72,359). Sajnos a szerző nem jelöli meg e téves megállapításának forrását. A dési mai ref. templom középkori titulusa Szent István király. Máriának a korábbi, 13. századi templom volt szentelve, amelynek ma már csak néhány faragott töredéke van meg a helyi múzeumban. A terjedelmes harmadik fejezet a világi építészet alakulását vázolja fel. Elsőként a városi erődítéseket vizsgálja, majd áttér a város köz- és lakóépületeire. Ezután következnek a feudális várak, majd végül a szász és székely templomerődök. Ez a sorrend nem felel meg a történeti fejlődésnek. Bármennyire is fontosak e korban a városok, azok erődítésének főkorszaka Erdélyben a 15. század. A király és a főrendűek várainak hálózata azonban már a 13-14. században véglegesen kialakul. A 15. századra csak bővítések és a vajdahunyadi várnak várkastéllyá való fejlesztése esik. A települések védelmének jelentős kifejlesztése kétségtelenül a török veszély növekedésével függ össze. Ennek jellemző korszaka egyes előzmények után szintén a 15. század. Ilyen előzmény pl. a brassói Szent Bertalan templom, amely tipikus váralji település a 13. század második feléből. A jelentősebb városok legkorábbi erődítései is visszanyúlhatnak a 13. századig (pl. Kolozsvár, Óvár), de mai állapotukban valamennyien 15. századiak. A nagy városokkal szemben, ahol az egész belvárost fallal veszik körül, a település védelmének alacsonyabb foka, amikor csak a templomokat erősítik meg tornyos falakkal. A mezővárosokra jellemző megoldás (Nagyenyed, Marosvásárhely stb.) sajátos faja a szász templomerőd, és eltekintve néhány háromszéki és a derzsi példától, a jóval kisebb igényű és védettséget nyújtó székely kerített és tornyos templom. Az általam jelzett történeti fejlődés a tárgyalás időrendjével is összhangban áll. Helyes a városok világi épületeinek a városokkal szoros egységben történő számbavétele. Ezek előzményei is visszanyúlnak a 15. századnál korábbi időre, bár erről még kevés biztos nyom ismeretes. Sajnos, ilyen irányú módszeres kutatás Erdély nagyobb vagy kisebb településein még a jövő feladata. De biztosra vehető, hogy a jelentősebb városokban éppoly sikerrel volna lebonyolítható, mint Budán vagy Sopronban. A Drágfiak 1456-ból származó várépítési engedélyéből világos, hogy palánk- és favárak akadtak még a 15. században is. Ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy a szóban forgó időben Erdély várainak többségét fából építették (101-102). Az említett oklevél fogalmazása ugyanis a várépítési engedélyek állandó sztereotip fordulata. A nemesi udvarházakra azonban a faanyag vagy palánkerődítés a 15. században joggal vonatkoztatható.