Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kerbl; Rajmund: Bizantinische Prinzessinnen in Ungarn zwischen 1050-1200 und ihr Einfluss auf das Arpadenkönigreich (Ism.: Makk Ferenc) 224/I
226 TÖRTÉNETI IRODALOM 226 annak. 1146-ban Borisz valójában csak német és osztrák támogatásban részesült, Bizánc ettől az akciótól távol tartotta magát. A trónkövetelő halálát feltétlenül 1155 előttre kell datálnunk. Az értekezés harmadik fejezetének témáját IV. István bizánci házasságának problematikája képezi. Kerbl előadása szerint II. Géza fiatalabb testvéröccse, István herceg 1154—1155-ben Bizáncba menekült, a baszileusz oldalán ezután részt vett a magyar-bizánci háborúban. 1157-ben Barbarossa Frigyes udvarába ment, ahonnan 1158-1159-ben visszatért Konstantinápolyba, s ekkor feleségül vette Mária Komnenét, Manuel császár unokahúgát. Manuel, az első bizánci uralkodó, aki Magyarország meghódítására tört, felkarolta István trónigényét, és II. Géza halála után (1161. május 31.) a herceget a magyar trónra segítette. Kerbl úgy vélekedik, hogy IV. István kétszer uralkodott az országban: először 1161 őszétől 1162 tavaszáig (királlyá csak 1162 februárjában koronázták meg), másodszor pedig 1163 januárjától 1163. június 19-ig; közben 1162 közepétől 1163 januárjáig bátyja, II. László ült a trónon, aki szintén Manuel pártfogoltja volt. III. István, II. Géza fia, 1163 júniusában Belgrád mellett aratott döntő győzelmet IV. István felett. Az elmondottak jelzik: a szerző dolgozatának e részében elsősorban az események időrendjének a meghatározására törekszik. A történtek kronológiájával kapcsolatos állásfoglalásai azonban csaknem kivétel nélkül elfogadhatatlanok számunkra, így ma már bizonyosra vehető, hogy István herceg -II. Géza idején - a Magyarország elleni bizánci hadjáratokban nem vehetett részt, mert csak 1158-ban ment Konstantinápolyba, ahol ekkor - miként erre Pauler Gyula és mások korábban már rámutattak — vette nőül Mária Komnénét. IV. István kétszeri uralkodásának gondolatát a szerző minden alapot nélkülöző, teljesen elhibázott ötletének kell tartanunk. III. István egyik okleveléből világosan kiderül, hogy a király Székesfehérvárnál - s nem Belgrádnál - győzte le ellenfelét. Tanulmányának utolsó fejezetében a III. Béla nevéhez fűződő bizánci házassági tervekkel foglalkozik a szerző. Jól ismert, hogy III. István uralkodása idején testvére, Béla herceg a baszileusz kezdeményezésére Konstantinápolyba került, ahol eljegyezték Manuel császár Mária nevű leányával. Ezzel kapcsolatban Kerbl a szakirodalomban általánosan elterjedt verziót adja elő, mely szerint Manuelnek ekkor az volt a szándéka, hogy a magyar és a bizánci trón örökösének tekintett (s ezért a magyar Urum és a bizánci despotes címmel felruházott) Béla révén perszonálunió formájában egyesíti majd Magyarországot és Bizáncot. Másutt részletesen kifejtettük, ezért itt csak röviden utalunk arra: komoly kifogások emelhetők a Manuelnek tulajdonított perszonáluniós elmélettel szemben. Nem bizonyítható például az, hogy Béla kiadatásakor III. István szerződésben ismerte volna el saját örökösének a külföldre távozó herceget; forrás nem támasztja alá, hogy Manuel már kezdettől fogva bizánci trónörökösnek szánta volna Bélát; végül mi nem látunk összefüggést a magyar Urum~uram megszólítás és a Bélának Bizáncban adományozott despotes méltóság között. Ugyanakkor a szerző számos részmegállapításával egyet tudunk érteni, így például bizonyos, hogy Mária és Béla eljegyzése már 1163-ban megtörtént, s az is valószínű, hogy a jegyesség felbontására 1169-1170 fordulóján kerülhetett sor. Nagyon tanulságosnak tekintjük a szerzőnek azon elemzését is, amelynek során - a Mária és Béla közötti rokonsági fok vizsgálata kapcsán — más felfogással szemben új érvekkel bizonyítja: a bizánci hercegnő apai nagyanyja, Piroska Eirene császárné nem Kálmán királynak, hanem Szent Lászlónak volt a leánya. III. Béla második bizánci házasságának terve 1185-re datálódik, amikor a megözvegyült király feleségül kérte Theodora Komnenét, Manuel császár rokonát. A korábbi nézettel szemben, mely szerint a bizánci hercegnő Manuel nővére lett volna, a szerző — I. Stiernon eredményeire támaszkodva — új s meggyőző érvekkel igazolja, hogy a hercegnő nem Manuel nőtestvére, hanem a császár Theodora nevű nővérének azonos nevű unokája volt. Végül a szerző néhány mondat erejéig utal III. Béla öccsének, Géza hercegnek bizánci házasságára. Kerbl igen gazdag — bár nem teljesen hiánytalan - nemzetközi szakirodalommal dolgozik, s ez teszi lehetővé neki, hogy több kérdésben a bizantinológiai kutatások legfrisebb eredményeit közvetítse számunkra. Ismeri a legfontosabb magyar feldolgozásokat is, de ezeknek felhasználása túlságosan egyenetlen. Az pedig különösen nagy kár, hogy a szerző számos alapvető forrás (például Kinnamos, Niketas Khoniates) mérvadó, illetve kritikai szövege helyett elavult editiókra támaszkodik. Egészében véve a könyv feltétlenül hasznos, tanulságos olvasmány mindazoknak, akik a tárgyalt problémák iránt érdeklődnek. Igaz, hogy a szerző legtöbb megállapítása a mi véleményünk szerint kétes, erősen vitatható értékű, de néhány ponton valóban új eredménnyel gazdagítja a magyar-bizánci kapcsolatokra vonatkozó ismereteinket, bizonyos esetekben pedig következtetései alternatív lehetőségekként vehetők figyelembe a további vizsgálódásoknál. .. „ Makk Ferenc