Századok – 1988
Tanulmányok - Székely György: Egy elfeledett rettegés: a második tatárjárás a magyar történeti hagyományokban és az egyetemes összefüggésekben 52/I–III
54 SZÉKELY GYÖRGY történetíró és publicista ma sem vitatható megítélése szerint bátor, tehetséges, de szertelen és önmagán uralkodni nem tudó ember lévén Kun László. Az államhatalom szervezeti formái is átalakulóban voltak, már nemcsak földbirtokokról és méltóságokról van szó. Egyre fontosabb volt a pénzjövedelem: a királyi rendkívüli adók és a királyi monopólium-jövedelmek egy részét Kun László kénytelen volt lekötni, azaz átengedni a legerősebb hatalmasságoknak, ezen felül kaptak fizetést: egy-egy olyan úr, mint Gutkeled István, Ráthold István, Csák Máté különféle jogcímeken 100 -200 kg ezüstnél is többet kapott évente. A király felismerte, hogy a növekvő hatalmú urakkal szemben nem elég a múlt átalakuló, fogyó erőire — a kunokra — támaszkodnia, hanem a nagybirtokosokkal szintén elégedetlen középbirtokos, megyei nemességre, és azt kell politikailag erősítenie, sorait kiszélesítenie. Erre felhasználta Kun László a székesfehérvári törvénynapokat, ahová a nemességet meghívta (1279, 1286). A tanácskozás előtérbe lépett az igazságszolgáltatás mellett és az összejövetel egyre inkább korai kísérletet jelentett az országgyűlések tartására. Az intézmény jelentőségét Mályusz Elemér abban foglalta össze, hogy ily országos tanácskozásokat, nem ugyan szabályosan megválasztott követek, de nemesek és kunok részvételével és a parlamentum megjelölést ruházva reájuk, IV. László idejében ismételten tarottak 1279 óta. Bár sem nádort, sem más országnagyokat nem választottak rajtuk, ily feladatuk legalábbis elképzelhető volt. Ilyent tartott Kun László a Rákos mezején, de határozatait nem ismerjük. 1282-ben Szegeden került sor országgyűlésre. 1287-ben Esztergomba hívta a király a kialakulóban lévő rendeket, de mindez nem hozott rendezést. A köznemesség növekvő súlyát és öntudatát jelzi — bár mindez nem ellensúlyozhatta a főurak hatalmi túlerejét — a nemesi megye kiépülési folyamata. Orbász megye szolgabírái (iudices nobilium) már 1273-ban feltűntek. A választott bírák száma 1278-ban Somogyban már 4 volt. Baranya vármegye 1279/80 táján mint Dráván túli területtel rendelkező igazgatási egység Erzsébet királyné kormányzata alatt állt. A megyei igazgatás megújítására nemes kapitányokat választottak, szám szerint 4-et, megfelelve a szolgabíráknak. Igaz, hogy ezek a nagybirtokosok közül voltak valók. Bodrog megye 1280-ban rendelkezett már iudices nobiliummal, szám szerint két szolgabíró szerepel, amit a köznemesek szervezkedésén alapulónak tart a jogtörténetkutatás, a köztörténetírás és a történeti földrajz is. A Baranya vármegye Hóman Bálint-Szekfü Gyula: Magyar történet I./ (Bp. 1941) a 608 és 609 közti táblázat. Szentpétery Imre: A borsmonostori apátság árpádkori oklevelei (Bp., 1916) 41-42, 44, 104-105, 130-131.; Wertner Mór: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. II. (Temesvár, 1892) 284 - 304.; Csergheő Géza: A hársfalevél a Rátót-nembeliek címerében (Turul, 1886) 173-181.;H. G. D.: A Rátót-nemzetség címere (Turul, 1890) 24 - 30.; Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig, III. 1. (Budapest, 1901) 2-20. és III. 2. (Budapest, 1904 - Csorna József: Magyar nemzetségi címerek); Pór Antal: Rénold nádor és ivadéka. (Turul, 1889) 114-118.; Kenyeres Ágnes (főszerk.) Magyar Életrajzi Lexikon I. k. (Bp. 1967) 1, 293, 1008-1009.; Wertner Mór: Trencséni Máté utódai (Turul, 1902) 105.; Molnár Erik: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig (Budapest, 1949) 44.; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. A-Cs. (Bp. 1963) 49. és H-K (Bp. 1987) 99, 114, 285, 430, 441, 494, 505.; Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (Bp. 1977) 477.; Szűcs Jenő: A feudalizmus „második korszakának" alapvetése Magyarországon. Az utolsó Árpádok és az interregnum (1242-1308) (kézirat a 10/11. kötethez) 445, 448.; XXX. The Chronicle of the Great Union (Romania, Pages of History, N. 4. 1983) 148.Nagy Imre: Anjoukori Okmánytár II. (Budapest, 1881) 198. sz.; Balla Antal: Magyarország története (Bp., é.n. [1942])43.