Századok – 1993
Folyóiratszemle - The American Historical Review fóruma a JFK című filmről II/378
378 FOLYÓIRATSZEMLE legalább annyira kitalált, mint „valódi". Relativista a felfogása és talán formalista is, véli Jacoby, bár maga White tiltakozott az elnevezés ellen: „Mindössze azt tagadom, hogy tudományos ismeretek ... lehetségesek (a történetírásban)." White felszólalt a hivatásos történészek ellen is, akik „elfojtják" a diszciplína irodalmi értékeit és szépségeit; példaképei Jules Michelet, Friedrich Schiller és Friedrich Nietzsche, akik mind a racionalizmus ellenzésével tűntek ki és „látomásos" történelemszemléletüket szegezték szembe a „racionalistákkal". Dominick LaCapra talán még White szemléletét is túlhaladta a történelemnek mint irodalomnak a felfogásában, folytatja Russell Jacoby. Igaz, LaCapra máshogy közelítette meg a kérdést, és — alapvetően — meg akarta menteni a kultúrtörténetet a történettudomány számára. Ami közös bennük, az a történelem hagyományos, „naiv" felfogásának elutasítása és a történelmi szövegek nyelvi struktúrájának kihangsúlyozása. Megkülönbözteti viszont a két történész-filozófust az, hogy míg White Northrop Frye formalizmusához áll közel, addig LaCapra Jacques Derrida dekonstrukcionista elméletéhez. LaCapra fő programadó esszéjében, a „Rethinking Intellectual History and Reading Texts"-ben azt javasolja, hogy el kell vetni a történészek „leegyszerűsítő" szövegolvasását és a „szövegek" összetettségére és többértelműségére kell koncentrálni. Bírálta a levéltárak és a dokumentumok „fetisizálását", mintha a „tények" maguk elegendők lennének a tudás megszerzéséhez és az „igazság" kiderítéséhez; helyette a dekonstrukcionisták „szoros" szövegolvasását ajánlotta mint célravezető módszert. Végkövetkeztetésként Jacoby lesújtó véleményt mond a tárgyalt irányzatról és képviselőiről: az „új" kultúrtörténet művelői igyekeznek megszabadulni a pozitivizmus „átkos" eredményeitől, elutasítanak minden kísérletet az általános, az ok-okozati viszony és az objektív tények meghatározására és minden figyelmüket a szövegek többértelműségére és a történészek szubjektivitására fordítják. Az egyik érintett történész, Dominick LaCapra, a Cornell University Goldwin Smith professzora válaszában mindenekelőtt a kérdések leegyszerűsítésével vádolja Russel Jacoby-t. Szerinte Jacoby-t legutóbbi könyve, a The Last Intellectuals: American Culture in the Age of Academe (1987) alapján lehet megérteni: ebben a tanulmányban a szerző egy olyan félmitológikus független történészt vázol fel ideáljának, aki csak a „régi szép időkben" létezett. Egyik kritikusa, Bruce Robbins véleménye szerint a „független" azt jelenti, hogy az ember szabadon eladhatja magát a „piacon"; az az Amerika, melyet Jacoby támad, pont ezen az elven alapszik. Jacoby hasonló hibát követ el az „új" kultúrtörténészek megítélésében: leegyszerűsít és félreértelmezi azok írásait. A „szoros" olvasat legfontosabb része a múlt — lehetőleg — tapasztalaton alapuló rekonstruálása és a történésznek a múlttal folytatott párbeszéde: a felületes olvasat ideológiai tévedésekhez vezet. Robbins szerint a kultúrtörténészek feladata a művelt közembereket olyan helyzetbe hozni, hogy egyre lényegretörőbb és egyre kritikusabb kérdéseket tudjanak feltenni és az, hogy a történelmet „lefordítsák" olyan nyelvezetre, mely nemcsak a szakértők zsargonja. Jacoby — lényegében — a pozitivizmust siratja, véli LaCapra. A pozitivizmus azonban nem tudomány, hanem csak „tudománykodás", mely a tudomány egyik szűken értelmezett modelljét ki akarja terjeszteni minden szakterületre. Az objektív kutatásnak és eredményeknek azonban eleve ellentmond a kutató szubjektív volta, így nem marad hátra más, mint elfogadni azt a felfogást, mely a történetírást az „objektív" rekonstrukció és a történész személyiségének interakciójának tekinti és módszerként a „szoros" szövegolvasást ajánlja. The American Historical Review, Vol. 97, No. 2 (April 1992), pp. 405-424. Ma. T. THE AMERICAN HISTORICAL REVIEW FÓRUMA A JFK CÍMŰ FILMRŐL Oliver Stone JFK című filmje elsősorban nem filmtörténeti vagy esztétikai szempontból vált jelentős kulturális eseménnyé. A Kennedy-gyilkosság immár három évtizede foglalkoztatja az embereket: a főszereplők szinte legendás alakokká váltak és maga az esemény szimbolikus értelmet kapott: a hatalmas, egyre növekvő és sebezhetetlennek látszó Egyesült Államok is halálos sebet kapott 1963. november 22-én a texasi Dallasban. Az azóta eltelt évtizedekre visszatekintve nem elsősorban a bőség és a hatalom jut az eszünkbe az Egyesült Államok nevét hallva, hanem a vietnami háború kudarca, a Watergate botrány, az olajválság, az iráni túszdráma, az Irángate, a csillagos egekbe szökött költségvetési deficit, és így tovább. Stone filmje megkérdőjelezi a Warren-bizottság „magányos gyilkos" elméletét és az átütő képi hatás, valamint az óriási nyilvánosság arra késztette a szövetségi hatóságokat, hogy publikálják az addig elzárt anyagokat a gyilkosságot vizsgáló bizottság tevékenységéről. Az AHR Fórum rovatában három esszét közölt a JFK kapcsán: Marcus Raskin „JFK" and the Cult of Violence-ét; Michael Rogin „JFK": The Movie-ját; és Robert A. Rosenstone: „JFK": Historical Fact/Historical Film-jét. A jelen recenzióban csak Raskin tanulmányával foglalkozunk részletesen. Rogin elsősor-