Századok – 1993
Folyóiratszemle - Jacoby; Russel: Új kultúrtörténet? és Dominick LaCapra: Kultúrtörténet és módszerei II/377
377 FOLYÓIRATSZEMLE David L. DiLeonak George Baliról írt könyve fó hibájául azt rója fel Kiernan, hogy hivatalos dokumentumokra épül — memorandumokra, jegyzőkönyvekre, stb. — és így kevés köze van a vietnami realitásokhoz. A könyv erőssége az amerikai döntéshozó mechanizmus bemutatása. George Ball mint külügyminiszter-helyettes Johnson elnöki évei alatt a kormányzat legfelsőbb régióiban mozgott. Ball tevékenysége ugyanakkor kiváló példa a kormányzat és a nyilvánosság szinte teljes szétválasztására: míg a kabinetüléseken és a Nemzetbiztonsági Tanács megbeszélésein Ball élesen bírálta az elnök vietnami politikáját: példaképei Dean Acheson az atlanti politika híve, a gazdasági integráció gondolatának egyik szülőatyja, Jean Monnet és a nemzetközi kapcsolatok „realista" felfogását hirdető Walter Lippmann szellemében ellenzett minden ideológiai alapon történő kormányzást, az Egyesült Államok erőforrásainak lekötését „periférikus" területeken, hadászatilag pedig a bombázást egy olyan országban, mint Vietnam, addig nyilvánosan határozottan kiállt Johnson politikája mellett. Maga DiLeo láthatóan az ún. realista iskolával ért egyet: egyrészt elutasítja az amerikai „nacionalista" vagy másképpen „imperialista" történetírói iskola felfogását, mely egyetértett az amerikai katonai terjeszkedéssel; másrészt elveti a „radikális revizionista" történészek azon konklúzióját, hogy a második világháború utáni nemzetközi konfliktusokért elsősorban az Egyesült Államokat terheli a felelősség, és egyetértően idézi fel a „realisták", Hans Morgenthau, Walter Lippmann és George F. Kennan munkásságát és elveit. Kennan még 1948-ban a következőket írta egy bizalmas külügyminisztériumi jelentésében: „A világ gazdagságának kb. a fele a miénk, de ugyanakkor a világ népességének csak 6,3%-át alkotjuk ... Nem érdemes azzal áltatni magunkat, hogy megengedhetjük magunkat az altruizmus és a világ jótevőinek szerepét ... (Emiatt) nagy önmérsékletet kell tanúsítanunk a távol-keleti térségben ... Tudatában kell lennünk, hogy a Távol-Keleten a befolyásunk az elkövetkezendő időszakban elsősorban katonai és gazdasági lesz ... Mindössze viszont Japán és a Fülöp-szigetek létfontosságúak a biztonságunk szempontjából." DiLeo sejtetni engedi: a vietnami háborúban elszenvedett morális és katonai vereség, valamint a háború káros — gazdasági, politikai, társadalmi — következményei otthon a „realista" külpolitika mellőzése miatt érték az Egyesült Államokat. The American Historical Review, Vol. 79, No. 4 (October 1992), pp. 1118-1137. Ma. T. RÜSSEL JACOBY ÚJ KULTÚRTÖRTÉNET? ÉS DOMINICK LaCAPRA KULTÚRTÖRTÉNET ÉS MÓDSZEREI A kultúrtörténetet az utóbbi időben elhanyagolták, állapítja meg esszéje bevezetésében Russel Jacoby, aki a cikk írásakor a UCLA vendégprofesszoraként dolgozott. Dominick LaCapra állapította meg még az 1980-as évek közepén: „ma a társadalomtörténet foglalja el a házakat, míg a kultúrtörténetnek fészerek maradnak csak." LaCapra tanulmánya a kultúrtörténet válságáról szóló tanulmányok sorába illik; a szerzők közül többen a diszciplína újrafogalmazásáért emeltek szót. Az egyik legelkötelezettebb történész ezen a területen, Hayden White egyrészt fordításaival járult hozzá a vitához, másrészt Metahistory (1973) c. könyvével, melyet többen, így Allan Megill, a legjelentősebbnek ítéltek a témáról írt újabb művek közül. White az ún. esztétikai historicizmussal együtt azt vallotta, hogy a történelem nincs a tudománynak alávetve. Ehelyett a történetírást mint irodalmi alkotást fogta fel, amennyiben minden humántudományi ágazat lényegében irodalmi jellegű: a történelmi stb. művek nyelvezete, szubjektivitása és retorikai fogásai mind az irodalomhoz tartoznak tulajdonképpen. Heyden White először a „The Burden of History"-ban (1966) és a „The Tasks of Intellectual History"-ban (1969) fejtette ki nézeteit. Meglátása szerint a történészek a 19. században végig azért küzdöttek, hogy tudósoknak tartsák őket, míg a 20. században néhányan engedményt tettek ebben a kérdésben, kijelentve: a történelem „egyfajta művészet". White még ezt az álláspontot sem fogadja el: a történetírás már régen feladta a pozitivizmus objektivitásának és realizmusának látszatát, tehát meg kell tenni a logikus lépést és a történetírásnak el kell fogadni a modern művészeti és irodalmi vívmányokat. White a Metahistory-ban foglalja össze elméletét: minden történelmi mű „mély nyelvtani" struktúrával rendelkezik és ez a metahistorikus elem az, ami igazán alakítja és jellemzi a történetírást. Minden tanulmány szükségszerűen költői és nyelvi eszközökkel dolgozik: interpretál és „tényeket" csoportosít és nem „felfedezi" vagy „megtalálja" azokat. Ez azt is jelenti, hogy egyetlen történelmi mű sem valósághűbb a másiknál: a „Historical Text as Literary Artifact" (1974) c. cikkében White kifejti: a történelmi művek fikciók, tartalmuk