Századok – 1997
Figyelő - Erényi Tibor: A Millennium történetéhez III/761
764 FIGYELŐ ügyek". Mindenki emlékezett rá, hogy pontosan két évvel a millennium előtt halt meg turini számkivetésében Kossuth Lajos és milyen nehézségeket okozott Wekerle akkori miniszterelnöknek a temetés méltó lebonyolítása. Maga Ferenc József, és felesége, Erzsébet is 1896-ban felhősnek látta a jövőt. A hatvanhat éves uralkodó érzékelte — mind a Lajtán innen, mind túlnan figyelemmel kísérve az eseményeket — a dualizmus érlelődő válságát, Erzsébet pedig — Mária Valéria főhercegnő naplója szerint — tényként, s minden sajnálkozás nélkül beszélt a már korábban többek által is felvetett témáról: a birodalom aligha éli túl az öregedő császár-királyt. A vezető magyar politikusok — elég Wekerlére, vagy Tisza Istvánra utalni — semmiképpen sem voltak túlzottan derűlátók. Inkább gondterheltek voltak. Ismerve az írók, költők kitüntetett hazai szerepét a társadalomban és a politikában, talán nem haszontalan kitekinteni a millenáris évekre ebben a vonatkozásban is. A századvég magyar irodalmának egyik kiváló kutatója, Komlós Aladár több munkájában rámutat a kilencvenes évek rossz irodalmi közérzetére; Vajda János, Komjáthy Jenő, Kiss József (általában A Hét c. folyóirat köre) és mások kapcsán. Komlós a politikus Jókairól és Mikszáthról nem tesz említést, a modern magyar irodalomról ír, de tudatában van annak, hogy a legjobb konzervatív írók (elég Kozma Andort és Vargha Gyulát megemlíteni, sőt Justh Zsigmondra, mi több, Gyulai Pálra is hivatkozhatnánk) sem lelkesek. Ha olvassa őket az ember, nem gondol arra, hogy az írások egy üdvös történelmi folyamatnak mintegy a csúcspontján születtek. Ugyanekkor a fin de siècle bágyadtsága, a magyar tájak ihlette mélabú többnyire hiányzik belőlük. Ennek egyik oka az lehet, hogy nemcsak a „közéletből", az emberekből ábrándultak ki (ez egyébként akkoriban általános európai jelenség volt,) nemcsak az emberi létezés korlátait érzékelték, hanem a mindennapi nyomasztó problémákat is. A versek felsorolására nincs szükség, a prózai művekére (Tolnai Lajos, Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza stb.) sem. Annyit azonban megjegyzünk, hogy a fiatal Krúdy Gyula a nagy művészek éleslátásával szemléli a millennium korának fényeit és árnyait. (Ld. A nyomtatott betű c. regényét, amely épp 1896-ban jelent meg és az ezt 1901-ben követő, Az aranybánya c. művet.) Az olvasóban az a vélemény alakul ki, hogy itt nem pusztán valamiféle kritikáról van szó, hanem ennél többről. Komlós meggyőző véleménye az „új költészet"-ről, szinte az egész korabeli magyar irodalomra vonatkoztatható. „Az új költészet az értelmiség lázadása az elterpeszkedő burzsoázia minden érdekfölöttit tagadó, pénzimádó, krajzleros szelleme ellen, és a feudális világból visszamaradt, fojtogató szabályok, előítéletek ellen."11 A fenti állítással szemben első pillanatban lehetne a polgári radikális-szociáldemokrata szemléletű Komlós egyik hősének, a századvég legnagyobb magyar költőjének, Vajda Jánosnak a példájára hivatkozni. Vajda azonban valamilyen sajátos polgárosodásra gondolt, olyan társadalomra, amelyben mindenki lehet polgár. Ha a költő nem hal meg 1897-ben, a későbbiek során minden bizonnyal reményvesztetté vált volna. Említettük a szinte az egész közvélemény által érzékelt társadalmi feszültségeket. Természetesen ide tartozik a nemzetiségi kérdés kiéleződése, valamint az ipari munkásságnak — a modernizáció velejárójaként történő — tömeges meg-