Századok – 2004
Történeti irodalom - Georges Duby: Folytonos történelem (Ism.: Gyáni Gábor) III/762
764 TÖRTÉNETI IRODALOM előítéletre vagy tudatlanságra gyanakodva vonja kétségbe a forrás szavahihetőségét, rendre a tudományos, a racionális gondolkodás alapján mérlegel. Ha azonban felmondjuk a 19. század eszmei hagyatékát, amely alapvetően a forráskritikára alapozza az igaz és a hamis eldöntését, magunkévá tehetjük Duby elgondolását. Nevezetesen, hogy mielőtt tisztáznánk, mik valójában a tények, azt kell kiderítenünk, mit tekintett a történeti forrásszöveg szerzője ténynek. Ezt az eljárást nevezi Jurij Lotman a forrás szemiotikai interpretációjának, melynek során „rekonstruálnunk kell a szövegalkotó által használt kódot (pontosabban: kódkészletet), majd meg kell állapítani, hogy azok hogyan korrelálnak a kutató által használt kódokkal" (J. Lotman: A történelmi tény problémája, in: Uő: Kultúra és intellektus. Bp. 2002. 120.) Vagy, ahogy Duby fogalmaz egy francia kollégájával folytatott vitájáról szólva: „Makacsul ragaszkodott a dokumentum szó szerinti szövegéhez, nem törődött az ideológiával, amelynek a dokumentum szerzője a rabja volt, amelyről szerintem előzetesen tájékozódni kell, hogy világosabban lássuk, mit rejt és mit torzít el ez az ideológia" (99. old.). Bár Duby egyetlen szóval sem utal Hayden White történelmi trópus elméletére (kérdés, ismerte-e egyáltalán), ennek ellenére az abban foglalt elképzeléshez hasonló gondolatokra jut a történész konstruktív tevékenységét illetően. Korábban már idézett megállapítása, miszerint kizárólag csak valamiféle előzetes elképzelés birtokában remélhette, hogy képes lesz megszólaltatni a Clunyből származó okleveleket (1. az 55. oldalt), egybecseng a préfiguré fogalmával, melyről azt írja White a Metahistoryben: „Mielőtt a történész fogalmi apparátusát a történeti mező adataira összpontosítaná — azért, hogy bemutassa és megmagyarázza azt —, előzetes alakot kell adnia a mezőnek [prefigure the field], mondhatni, mint a mentális percepció tárgyát kell megkonstruálnia." (Ford. Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor. In: Aetas 2001/1. 156. old.) S akkor még nem is szóltunk a történetírás alapvetően konstruktivista voltáról, melyet Duby mindig is magától értetődőnek tartott (1. a történész mint tervező metaforáját). Mi tette képessé vajon a francia medievistát ezekre a kifejezetten eretnek elvi felismerésekre? Minden bizonnyal a mentalitástörténeti tematika és a vele szükségképpen együtt járó történeti szemlélet játszott itt döntő szerepet, ami viszont roppant sokat köszönhetett a korabeli (francia) antropológiának. Nem véletlen, hogy a német fogalomtörténet (Koselleck, Brunner, Conze), az angol (a cambridge-i) eszmetörténet (Skinner, Pocock, Dunn), valamint a francia mentalitástörténet (Duby, Le Goff, Mandrou) művelői kezdték elsőként tudatosítani a történeti ismeret (tény és narráció) nyelvi közvetítettségének kivételesen nagy jelentőségét. Nem azért lehettek éppen ők egy ilyen szellemi érzékenység úttörői, mert úgymond könnyen bedőltek a szkepticista történetelméleti divatok hatásos szorgalmazóinak. Saját kutatói tapasztalataik „tanították meg" őket arra, hogy milyen hátrányokkal jár a tény pozitivista fogalmának kritikátlan alkalmazása, valamint az, ha továbbra is kitartanak a történetírói objektivitás dogmája mellett. A mentalitás akár mint tárgy, akár mint fogalmi eszköz előtérbe állítása segítette hozzá Dubyt, hogy túllépjen az anyagi tényezők kizárólagos számbavételén, belátva, hogy „sürgősen tovább kell hatolni azokhoz az erőkhöz, amelyeknek középpontja nem a dolgokban van, hanem a dolgokról alkotott képzetekben ..., amelyek valójában elkerülhetetlenül megszabják az embercsoportok szervezetét és sorsát" (87. old.). De még mielőtt a szellemtörténet bélyegét ütnénk a francia mentalitástörténetre, vegyük figyelembe Duby következő kijelentését is. ,,A mentalitások, melyeket a történeti kutatás új tárgyává akartunk tenni — mint ezt fáradhatatlanul hangoztattuk a »gondolat« vagy a »szellemi élet« autonóm történetének híveivel szemben — csak megtestesülve érdekesek, s valójában csak megtestesülve léteznek, a megtestesülés elsődleges és legkonkrétabb értelmében" (88. old.). Duby és társai nem valamilyen elméleti belátás nyomán, sokkal inkább a saját konkrét kutatási tapasztalataik alapján jutottak el tehát a jelzett történetírói elvekhez. „Nem bízom az elméletekben" — teszi egyértelművé a dolgot Duby, majd így folytatja: „De ugyanilyen határozottan leszögezem, hogy nem hiszek a történész objektivitásában, sem abban, hogy »végső soron« kiemelheti a legmeghatározóbbat azokból a tényezőkből, amelyek az emberi társadalmak fejlődését alakítják" (77., 78. old.). Kétségbevonhatjuk-e mindezek után Georges Duby történetírói munkásságának kvalitásait? Aligha. S mondhatjuk-e továbbá, mint ahogy egyesek nálunk mostanában hirdetni kezdték, hogy a „posztmodernkedő" történeti szemlélet nem szült, mert nem is szülhet „egyetlen nagyobb lélegzetű munkát sem"; s már ezért is tanácsos, ha a történész „figyelemre méltó józansággal" lehetőleg távol tartja magát ettől a „divathullámtól" és „korszellemtől", melynek a puszta léte „miatt [is] mélyen szomorkodhatunk"? Duby impozáns történetírói életművét látva, nem kell különösebben töprenkednünk azon, hogy mit válaszoljunk az utóbbi kérdésre. Gyáni Gábor