Századok – 2006
TÖRTÉNETI IRODALOM - Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában (Ism.: Borhi László). 254
255 TÖRTÉNETI IRODALOM narchiához kötődő csoport a felbomlást „nemcsak korszakhatárnak, de úgyszólván eltérő világokat elválasztó szakadéknak vélte", és ők élték meg azt a legtragikusabban. E szerzők, magukat a múlt részének tekintve, a Monarchia összeomlását követő korszakot nem mutatják be. Munkáikban a letűnt birodalmi éra szinte aranykorra magasztosul. Bár e csoport tagjai etnikai szempontból túlnyomórészt német-osztrákok, a más nemzetiséghez tartozók csoporttudatuk révén hasonlóan viselkedtek, hiszen „a nemzetek feletti birodalom tudatához kötődtek". Szerintük a Monarchia küldetést teljesített: negatív értelemben „a barbárságtól való megóvást", pozitívan pedig „ideális keretet biztosított a fejlődés számára." Jellemző e csoportra, hogy a Monarchiát többé-kevésbé Ferenc József személyével azonosította, aki viszont minden kritikán felül állt. Ennek kapcsán a szerző kimutatja, hogy az agg császár háborús felelősségét nem említik, holott a történetírás ennek az ellenkezőjére jutott. Érdekes ellentmondás, hogy Romsics ebben az esetben etalonként használja a szaktörténetírást — ráadásul a jó tollú, de nem éppen a gondolati mélységéről ismert A. J. E Taylort — annak ellenére, hogy a bevezetőben elfogadta, hogy az nem több egymással versengő narratíváknál (amely egyébként nem vet számot a történelemhamisítás problémájával). Romsics feszültséget vél felfedezni abban, hogy miközben Ferenc Józsefet a greise Monarch jelzővel aposztrofálják, amely szerinte „az elmúlás, a csendes, hosszú agónia asszociációját hívja elő", a szövegek a Monarchia bukását igyekeznek váratlannak, azaz tragikusnak beállítani. Vagyis, az egyik érvényteleníti a másikat, amit a szerző az emlékezők múlthoz fűződő ambivalenciájával magyaráz. Mindez a poétikus és analitikus elemek keveredését mutatja, amely végső soron a félmúltat „ritualizált, távoli múlttá" formálja. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy bennem az ősz szó nem kelti az egyébként nem feltétlenül csendes agónia asszociációját, talán lassan őszbe forduló életkoromnál fogva, ami újabb adalék lehet a szövegértelmezéshez. Ezzel szemben a Monarchia összeomlásával szoros összefüggésbe hozható katonai vereség felelőssége alól a visszaemlékezők kiveszik a vezérkari főnököt, Conrad von Hötzendorfot, akiről „azt a történelmi alakot formálták meg, aki a leginkább szükséges volt annak bizonyítására, hogy a Monarchia nem korhadt el menthetetlenül: az életerős hőst".. Ily módon Conrad személye hozzájárulhatott az elbeszélés koherenciájának megőrzéséhez, amelyet kikezdett a „bukás tragikumának és az elmúlás elégikusságának egymás mellett megjelenő narratívuma", írja Romsics. Rámutat a szerző, hogy miközben az emlékezők által bevetett tényekből leírható lenne a bukás története, ehelyett az összeomlást megmagyarázhatatlan tragédiaként mutatják be, ami viszont feszültséget okoz a szövegben. Talán nem meglepő, hogy a bomlás okaként belső jelenségeket, így például a nemzetiségi konfliktust a belügyekben jártas szerzők, míg a külsőket a külügyekben járatosak nevezték meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáért azonban leggyakrabban a magyar felet tették felelőssé. Az ó-osztrák szerzők önnön identitásukat feladva a Monarchia sorsával azonosították magukat. Átjárhatatlan szakadékot teremtettek régi és új világ között, az ó-osztrák identitás nem tudott tovább létezni és új identitást volt kénytelen választani, írja a szerző. A magyar politikai elit memoárjait tárgyalja a harmadik fejezet. Ebben a szerző arra keresi a választ, hogy a magyar politikai élet elitjéhez tartozó szerzők miként értelmezték az 1918-1920 közötti eseményeket, milyen összefüggéseket láttak a forradalmak, illetve a békediktátumok között, hogyan értékelték a magyar állam születésének körülményeit. Romsics szerint ez az irodalom bizonyos megkötésekkel két nagy elbeszélés segítségével idézhető fel: az egyik a forradalmat „tragikus botlásnak" tekintőké, a másik pedig azok résztvevőié. A dualista Magyarország ábrázolását összefoglalva Romsics megállapítja, hogy a magyar emlékiratok horizontja szűkebb volt az osztráknál, főleg a magyarországi történésekre összpontosított, a dualizmusról vagy nem adott általános értékelést, vagy mellette foglalt állást. A nemzetiségi kérdésről, valamint a szociális problémákról vagy hallgatott, vagy politikai mítoszok szerint írta le, bár a minta alól voltak kivételek. Az 1918-as események árnyaltabb megítélés alá estek: a jobboldali diskurzuson belül egy mérsékelt csoport a Monarchia végkimerüléséről ír, míg a radikálisabbak az agitátorokat és a defetista politikusokat tették felelőssé. Boroviczény Aladár a forradalom „hátbatámadásáról" értekezett, Tormay Cecil és Szurmay tábornok pedig „csendes, alattomos aknamunkáról", vagyis felmerült az általában Németországból ismert tőrdöfés motívum. Ugyanakkor Romsics megállapítja, hogy az érzelmileg az ó-osztrák csoporthoz legközelebb álló magyar szerzőktől állt a legtávolabb az összeesküvés-elméletek megalkotása. Ők váltak a szabadelvű konzervatív örökség hordozóivá. Ezzel szemben a szélsőjobboldali radikális nacionalista irányzat vette át a tőrdöfés-legenda egyes elemeit. Romsics ugyan tőrdöfés-elméjéről ír, de az a fogalom aligha használható ebben az összefüggésben, helyette a bevett legenda szót javaslom. Végső soron tehát arra a nem túlságosan