Századok – 2006
TÖRTÉNETI IRODALOM - Szaharov; A. N.: Rosszija: Narod; pravityeli; civilizacija (Ism.: Margarita Vandalkovszkaja-Szvák Gyula) 258
258 TÖRTÉNETI IRODALOM tuális hatást keltve idegeníti el a nagyon is a közelmúltat a teljességgel más lényegűként felfogott jelentől." Nem képzelhető el hogy az említett úr egyszerűen nosztalgiával emlékezett addigi életének színterére? Egy helyütt azt írja Romsics, hogy „az emlékezésfolyamat viszonylag öncélúnak, pontosabban a múlt felé irányulónak mondható." (90. o.) Nehezen tudok más irányt elképzelni az emlékezésnek, ezért nem értem, mitől öncélú. Nyilvánvalóan nyelvtanilag hibás a 149. oldalon az a közlés, miszerint „Ebben az esetben ugyanis az emlékezet nem logikailag szabályozott, hanem érzelmi alapú asszociációs útja a forrás és nem a magyarrázó-szemléltető érték alapján hozott tudatos, didaktikus célú döntés." Szerkesztői odafigyeléssel ezeket és az ehhez hasonló mondatokat ki lehetett volna szűrni. A Romsics által használt szakirodalom nyelvezete nem mindenki számára hozzáférhető, de nagyobb odafigyeléssel hétköznapibb nyelvre minden bizonnyal lefordítható. Ez pedig elősegítette volna a szerző által elmondottak világosabb kifejtését, így pedig elveszik Romsics mondandójának egy része. A kötet függelékében megtaláljuk a felhasznált mintegy 100 szerző rövid életrajzát, ami önmagában is komoly teljesítmény. Ugyanakkor a kiadó mulasztása, hogy e fontos könyv névmutató nélkül jelent meg. Mindent összevetve Romsics Gergely nehéz feladatot oldott meg, mégpedig sikerrel. Könyve pályakezdő voltát meghazudtolóan hatalmas tárgyi tudáson és nyelvismereten alapuló, szokatlanul széles kitekintésű, komoly elemző képességről, nagy történészi tehetségről tanúskodó munka. Borhi László A. N. Szaharov ROSSZIJA: NAROD, PRIVATYELI, CIVILIZACIJA Moszkva, Insztitut rosszijszkoj isztorii RAN, 2004. 956 p. OROSZORSZÁG: NÉP, URALKODÓK, CIVILIZÁCIÓ A történész mindig saját korának a terméke, ennélfogva ilyen vagy olyan mértékben tükörképe is. Arra azonban már korántsem képes minden történész, hogy korát meg is értse és értelmezze, hogy megismerje történelmi gyökereit, hogy a múltat genetikusan kapcsolja a jelenhez, hogy ezt a kapcsolatot feltárja és meg is magyarázza. A történelmi folyamatok tanulmányozásakor nem minden történész jut el odáig, hogy a történelmi fejlődés számtalan aspektusának összetett és dialektikus fonadékát kibogozza, hogy elkészítse a tanulmányozott jelenségek horizontális és vertikális metszetét, átfogó képet alkosson róluk. Mindezen kívül, nem sok olyan történész akad, aki el tud szakadni a dogmatikus sztereotípiáktól, nem mindegyikük látja úgy a történelmet, mint „az emberrel foglalkozó tudomány"-t, amely feltárja valóságos igényeit, pszichológiáját és mentalitását, a történelmi haladást pedig nem úgy fogják fel, mint az élet minőségének emelkedését, a társadalom anyagi és szellemi alapjainak tökéletesedését. Ez a fajta humanista irányultság csak most vág magának utat az orosz tudományban. A. N. Szaharov új könyve, az Oroszország: nép, uralkodók, civilizáció azonban e képességek teljes arzenáljáról tanúskodik, amellett kiemelkedik tartalmi gazdagságával és újfajta megközelítési módjával. A könyv szerzőjét legfőbb elvként a történetiség vezérelte, az a konkrét megközelítésmód, amely a történelmi jelenségek és események lényegét közvetlenül ragadja meg. Szaharov a történelem megismerése érdekében feltétlenül fontosnak tartja, hogy tudományos magyarázatát adja a világszemlélet mibenlétének, jellegének, lehetőségeinek és fejlődésének. Abból a feltevésből indul ki, hogy a tudományos sztereotípiák változása, aminek manapság éppen aktualitása van a tudományban, nem a divatos elképzelések végeredménye, hanem a megváltozott világ visszatükröződése, mert vele együtt változik az ember és változik a tudata. Ebben nyilvánul meg a történetiség lényege, ez irányítja a világ tudományát is. Mint ahogy Lucien Fébvre francia történész híres aforizmája tartja: „Nincs visszaút a múlthoz, nincs visszaút saját magunkhoz." Szaharov monográfiája komplex tudományos mű. Oroszországot úgy tekinti, mint alkotórészeinek, népének, vezetőinek és civilizációjának a szerves egységét. Az orosz történetírásban nem lelhető fel olyan mű, amely a hatalmat és a népet, a reformot, a politikát és a kultúrát egymás kölcsönhatásaiban vizsgálná. Ez az első ilyen munka. A monográfia vezérfonala: Oroszország történelmi útja, civilizációs felemelkedése. Szaharov annak a híve, hogy a történelmet a civilizáció felől közelítse meg. Abból a feltevésből indul