Századok – 2009
TÖRTÉNETI IRODALOM - Christianization and the Rise of Christian Monarchy. Scandinavia, Central Europe and Rus' c. 900-1200. (Ism.: Veszprémy László) II/490
kerét elősegíthette, hogy bizonyos pogány elemek megszentelése révén azt a társadalom számára elfogadhatóbbá tették (turul monda, Árpád-sírja mellé templom építése, azaz a pogány múlt megkeresztelése és átemelése az új ideológiai koordináták közé, a vallási szinkretizmus jelenségeit erősítve). A vallási szembenállás igen gyakran politikai konfrontációhoz vezetett, s a pogány felkelések során ezek az elemek szétválaszthatatlanul összekeveredtek (Magyarország és Lengyelország). Az uralkodó és elitje megkeresztelkedését követően a legtöbb országban 50-100 évvel a társadalmat átjárta az új vallás, s csak különleges földrajzi viszonyok okozhattak jelentős eltéréseket, mint pl. Norvégiában a Saamik esetében, akiket csak a 17. században sikerül megtéríteni, vagy a jelentősebb pogány ellenállás Svédországban azt még egy évszázaddal késeltetni tudja. Hasonlóképpen - éppen nagyfokú uralkodói beleszólás eredményeként-, nem volt a siker meghatározó feltétele az önálló érsekség megalapítása, aminek vonatkozásában a vizsgált régió a legnagyobb szórtságot mutatja, a kivétel éppen Lengyel- és Magyarország, míg Dániában 1103 utánig, Norvégiában 1152-53-ig, Svédországban 1164-ig, Csehországban meg egyenesen 1344-ig kellett erre várni. Végül a bevezető arra is utal, hogy a térítés nem minden esetben járt együtt egy erős királyi hatalom és államiság megszületésével, amit a balkáni fragmentalizálódott politikai szerkezet, valamint a Balti tenger menti területek sorsa mutat. A legjelentősebb kivétel a folyamatban Litvánia esete, ahol a politikai központosítás éppen a pogány kultuszokhoz kapcsolódott, s számos térítési kísérlet és keresztes hadjárat (pl. Nagy Lajos magyar király részvétele) ellenére egészen 1386-ig váratott magára az ország betagolódása keresztény Európába. Az izlandiak kivételes példája pedig azt mutatja, hogy a központi hatalom megléte hiányában is lehetséges volt a térítés, az előbbi példákkal szemben meglepően „demokratikusan", a népgyűlésen megtárgyalt és önkéntes módon. Az érem másik oldalán pedig azokat a népeket találjuk, akik a 12. századig ellenálltak a térítésnek, s osztályrészük az erőszakos térítés, elnyomás és önállóságuk felszámolása lett, amint az akrodritok és korok példája mutatja. A bevezető fejezet a téma elismert kutatója, Robert Bartlett (University of St Andrews) írta a pogányságból a keresztényégbe vezető átmenet jellemzőiről. Áttekinti és tipologizálja az írott és régészeti forrásokat, s nagy figyelmet szentel a továbbélő pogány kultuszokra vonatkozó leírásoknak. A hazai kutatási szempontokból külön is figyelemreméltó, hogy áttekinti a lóhúsevés, szinte az egész térségre kiterjedő szokását, s a keresztény törvényhozók által tilalmazott gyakorlatát. Teljesen igaza van, hogy a probléma nem a lóhússal volt, hanem az elfogyasztásához kapcsolódó áldozatok bemutatásról. A pogány szokások és kultuszok sokszor a babonák világába és rétegébe tevődtek át, amit már a keresztény klerikusok is sokszor néprajzi érdekességkének tekintettek. Ez a középkori értelmiségiek végső válasza arra a felismerése, hogy a keresztény királyságoknak volt pogány múltja, amit kellő „régiségbúvári" távolságtartással érdemes és illő megőrizni és bemutatni. Az egyes országok bemutatását Michael H. Gelting (Dán Nemzeti Levéltár, Koppenhága) kezdte meg, a Dániát bemutató tanulmányával. A dán történelemben az erős királyi hatalom gyökerei a 8. század elejéig nyúlnak vissza, ami az adókon és zsákmányon alapult. Német nyomásra Kékfogú Harald megtérésére 963 körül kerül sor, amit az 1042-ig tartó dán és angol dinasztikus kapcsolatok nyomán erős angol hatás követett, s az egészen a 12. századig nyomon követhető. Az 1160-as évek német orintáció-váltásáig, amit persze már a 11. század közepétől egyre erősödő német egyházi hatások előztek meg. Szintén Knud idejéhez kapcsolható a Rómával kialakított különleges kapcsolat, s a Péter-fillérek fizetése. Végeredményében radikális változásokat a dán monarchia számára a kereszténység megjelenése nem hozott, noha bizonyos, hogy igazgatási technikákat átvettek a nagyobb múlttal rendelkező keresztény királyságoktól. A népesség körében pedig még sokáig tovább élhettek a pogány szokások, amire hitelt érdemlően utalhat VII. Gergely pápa panasza, miszerint a dánok keresztény papjaikat hibáztatják a rossz időjárásért s a járványokért. Az időszakot mindvégig egy erős királyi befolyás jellemzi az egyházszervezet felett. Amíg Kékfogú Harald megtéréséről keveset tudunk, addig Nagy Knud idejében már jól kitapintható az angliai hatás. Érdekes, hogy kolostorokat a 1I. század második felénél korábban nem nagyon alapítottak az országban, s a szerzetesség terjedése inkább a 12. századhoz kapcsolható. A dán királyi koronázások egyházi szertartásáról az 1170-es évektől lehet beszélni, amihez két királyi szent kanonizálása csatlakozott az első századokban: IV Knudé (1080-86), valamint Knud Lavarde ( 1131), s a keresztes hadjáratokon való egyetlen részvétel pedig I. Erikhez kapcsolható (1095-1103/4). Norvégiát Svere Bagge és Saebjorg Walaker Nordeide (mindketten Bergeni Egyetem) mutatta be. Norvégiát illetően az elbeszélő források, némileg a magyaréhoz hasonlóan a térítés gyors sikeréről beszélnek, a kezdeményező Jó Hakon (Hakon den Gode, 934 k.-961) tevékenysége után