Századok – 2013
MŰHELY - Gyarmati György: A Restaurációból konszolidációba vajúdó Kádár-rendszer egy epizódja VI/1581
FIGYELŐ minta” másolása ugyan már nem volt háríthatatlanul kötelező, Kádár János számára azonban kapóra jött, hogy újra napirendre tűzze a Rákosi-korszakhoz köthető törvénysértő perek felülvizsgálatát. Ennek örve alatt szabadulni próbált egyúttal azoktól a neki már nem tetsző rákosista káderektől is, akik az 1956 utáni erőtlenségében legodaadóbb, ám „jobb híján” típusú harcostársai voltak a hatalom restaurálásában. Volt ebben a vizsgálatban szimbolikus konszolidációs gesztus a társadalom számára, pártbelügyként ugyanakkor gyakorlatias kérdést is felvetett: az üdvözlendő, hogy egy újabb rehabilitációs hullám anticipálásaként személyekig menő konzekvenciákat vonunk le olyanokat illetően, akik — beosztottként — túlzottan kompromittálták magukat az 1956 előtti terroruralom mindennapjaiban. Feltűnően visszás, féloldalas marad viszont a kádári új kurzus szerinti pártmegtisztulás rituáléja, ha az megáll az altiszti és tiszti állománynál, s nem tematizálódik felsőbb, vezérkari szinten, ideértve elsősorban a futni engedett Rákosit és első számú partnerét, utódját az MDP élén, Gerő Ernőt. Ezt a — „voltak eddig fontosabb dolgaink is” — mulasztást lett hivatva pótolni az 1962. augusztusi központi bizottsági határozat, amely nevezetteket kizárta a pártból, s velük együtt menesztett néhány tucatnyi belügyi, igazságszolgáltatási kádert az ötvenes évek törvénysértő praktikáiban való terheltségük okán. Ennyi a történet veleje, amelynek szűkebb-tágabb környezettörténetét — különböző közelítésekben — Feitl István, Sipos Levente, Huszár Tibor és Földes György is rekonstruálta már tanulmányokban, dokumentum-közleményekben. A párt-közkívánalmat emlegető intézkedések kezdettől ambivalens megfontolásokat tükröztek. A valamit lépni kell elszánás jobbára a velleitás és a nem akarásnak nyögés a vége malomkövei között őrlődött. Az ellentmondás politikai vakfoltja két, egymással ütköző megfontolásból eredt: úgy kellene lezárni az ötvenes éveket, hogy limitáltan nevesítve a társadalommal szembeni tömeges meghurcoltatások, justizmordok felelőseit — amihez kézenfekvőnek tűnt Rákosi és Gerő célkeresztbe állítása — nem esik kútba az a rendszerimázst őrző másik szempont, miszerint „akkor is a szocializmus épült”. Utóbbit kétségbe vonva az egykoron rendszerkormányzó MDP ténykedésének egésze kérdőjeleződött volna meg, ideértve elsősorban azt a párttagságot, amelyik ebben tevőleges közreműködő volt, s akiknek többsége az MSZMP korszakban is hűséges továbbszolgálója maradt a rendszerépítésnek. Miután nekiláttak, a volt MDP vezetőkre fókuszáló pártvizsgálatot érdemleges érdeklődés övezte — a közéletre általában jobban figyelő pártfunkcionárius és értelmiségi középosz tiai ügynök, hogy mivel a kongresszuson történtekről a párttagok sem tudtak érdemleges felvilágosítást adni a hozzájuk forduló párton kívülieknek, utóbbiak körében „elkezdődött a cinikus viccek gyártásának időszaka, melyet [sic!] azután az elvtársak is terjesztettek”. ABTL 3.2.3. Mt-502/1. 4 Feitl István: A bukott Rákosi. Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1993. Sipos Levente: Hiányos leltár 1. MSZMP dokumentumok a személyi kultusz idején elkövetett törvénytelenségekről. Társadalmi Szemle, 1994. 11. sz. 72-94.; uő: Hiányos leltár 2. Válogatás az MSZMP Központi Bizottsága 1962. augusztus 14-16-ai ülésének hozzászólásaiból. Társadalmi Szemle, 1994. 12. sz. 69-87.; u. o. Az 1963-as általános közkegyelem. Múltunk, 2012. 2. sz. 150-190.; Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza. 2. Szabad Tér Kiadó - Kossuth Kiadó, Budapest, 2003. 96-112.; Földes György: Kádár János és a magyar desztalinizáció. Múltunk, 2012. 2. sz. 192-214. 5 Középiskolai, vállalati és közüzemi kommunista vezetők szintjéről több olyan besúgójelentés lelhető fel, amelyek szerint Kádárt gyűlölet övezte az „igazi” — értsd: rákosista — kommunisták el