Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Gyáni Gábor: A posztmodern és a magyarországi történetírás I/177
183 A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE platform híveihez hasonlóan egyet-mást elfogadjon a (posztmodern) teoretikusok felvetéseiből. Ami szintén arra vall, hogy az elméletbarát (középutas) történészek sem lépnek igazi, érdemi dialógusba az elmélet posztmodern vagy másféle képviselőivel. Valójában ők is mindig visszazökkennek az episztemológiai fundamentalizmus jól kiépített, ez okból biztonságosnak tűnő hadállásaiba. De létezik-e vajon, és elképzelhető egyáltalán közeledés, létrejöhet-e gyümölcsöző párbeszéd az elméletalkotók és az empiricista történészek között? A kérdésre adott válasz határozottan igen, amit számos pozitív példa támaszt alá a nyugati (a nyugat-európai és az észak-amerikai) történetírásban.24 Az utóbbi opció a magyarországi történetírás egyes művelőitől sem áll távol. E kérdés taglalásának szentelem írásom hátra lévő részét. „Posztmodernizmus" a magyar történetírásban Nálunk is akadnak történészek, akik empirikus kutatómunkájában (és történeti elbeszéléseikben) egyet-mást érvényesítenek a szkeptikus episztemológia posztmodernként számon tartott tanaiból. Nem törekszem teljességre, amikor igyekszem számba venni az ez irányú törekvéseket; a könnyebb áttekinthetőség kedvéért típusokba rendezem őket. Első típusba a narrativitás-elmélet tanulságait kamatoztató, egyúttal az önreflektív történetírás eszményét is komolyan vevő, olykor követő történetírói erőfeszítéseket említem. A posztmodern termékeny felismerése, hogy a nyelv nem valamely semleges közvetítő eszköz, amely úgymond összeköti a megismerőt a valósággal, olyan problémát kínál a gyakorló történésznek, amely egyszerre több síkon is megragadható. Elsőként a források nyelvének a kérdése merül fel kihívásként. Könnyen belátható okokból közvetlenül azok a történészek szembesülnek ezzel, akik triviális tapasztalatai szerint a forrásnyelvi közlések (üzenetek) dekódolása többet követel tőlük a hagyományos forráskritika alkalmazásánál. A 20. századi diktatúrák, mindenekelőtt a kommunista kor historikumát vizsgálva — a primer és szekunder források esetében egyaránt — a hagyományos forráskritikai eljárások után sem lehet biztos benne az ember, hogy vajon miről referál, helyesebben milyen valóságra utal maga a forrás. Hiszen többet árulnak el az írott dokumentumok azokról, akik előállították az iratokat, mint magáról az úgynevezett valóságról, amiről a dokumentumok állítólag szólnak. Ha ennyire nyilvánvalóan nem mimetikus módon teremti meg a kapcsolatot a forrás a referált valósághoz, akkor nem igazán könnyíti meg a levéltárakban és a könyvtárakban fellelt dokumentumanyag a múlt történészi megismerését és elbeszélését. Ez a megállapítás a közigazgatási, a párt- és az államhatalmi szervek által keletkeztetett történeti dokumentumokra 25 éppúgy vonatkozik, mint az ügynökjelentésekben visszatükröződő „valóságra".26 To- 24 Vö. Gyáni Gábor: Történészek és a posztmodern, i. m. 82-86. 25 Paradigmatikus történetírói példa: Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. MTA Történettudományi Intézet, Bp. 2004. 26 Farkas Gyöngyi: Összeesküvés-történet egy ÁVH-dossziéban. Századvég, Új folyam 39. 2006/1. 57-87.; Farkas Gyöngyi: „A moziban sok szépet láttam a termelőszövetkezeti csoportokról, és mégis a II. r. vádlottnak hittem". Egy „kulák-per" és szereplői 1950-ből. In: Horváth Sándor, szerk.: