Századok – 2014
FIGYELŐ - Varga Pál S.: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok" Irodalomtörténészi jegyzetek az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusát feldolgozó monográfiához III/786
FIGYELŐ Re, történeti vonatkozásban pedig azok a leírások, amelyek a nemzeti irodalom koncepcióira és azok változásaira irányulnak. A genette-i módszer, amely szövegek kölcsönhatását vizsgálja, nagyrészt a tankönyvszövegek hatáskeltő mechanizmusainak feltárását szolgálja. Igaz ez a tankönyvszövegekkel közvetlenül érintkező paratextusok (cím, mottó, lábjegyzet) többségére, újszerű eredményei azonban leginkább abban mutatkoznak meg, hogy lehetővé teszi a nemzeti-történelmi tárgyú irodalmi vendégszövegek és a tankönyv saját történet-elbeszélése közötti viszony megértését. Eszerint a történelmi leírásokat az irodalmi szövegidézetek töltik fel érzelmi-erkölcsi tartalmakkal. „A szépirodalmi művekből vett idézeteknek fontos didaktikai szerepük volt a nemzet múltjával azonosulás érzelmi motivációjának megalapozásában” (300). Ez odáig megy, hogy ha egy tankönyv újabb kiadásában lecserélték a költőktől vett mottókat, akár az egész tankönyv hatása megváltozhatott (281.). A nemzetfogalom változásával összefüggő átrendeződés is jól lemérhető azon, hogy a haza fogalmához kötődő antik irodalmi szövegeket „mindinkább a kortárs vagy közelmúltbeli magyar költeményekből vett mottók, majd vendégszöveg formáját öltő egyéb idézetek” váltják fel (21.). A genettes-i módszer egyébként az eszmetörténeti vizsgálódáson belül is jól kamatozik - legyen szó akár a különböző politikai nyelvek beszüremkedésének megfigyeléséről és ennek leírásáról (21.), akár a tankönyvek történettudományi tájékozódását jelző lábjegyzeteiről (292. skk.). A tankönyvek narratívái és a bennük felhasznált irodalmi szövegek zavartalan illeszkedése ugyanakkor az irodalom és a tankönyvek nemzetdiskurzusának alakulása közti lényegi összefüggésre is ráirányította Lajtai figyelmét. Az irodalomtörténet-írás a történész Szűcs Jenő kezdeményezése nyomán három mintázat, az államközösségi, az eredetközösségi és a hagyományközösségi interferenciájaként írta le a 19. századi magyar irodalom nemzetdiskurzusának alakulástörténetét, Lajtai tehát mintegy visszaveszi e fogalmakat a történetírás — pontosabban: a történelemtankönyvek — nemzetdiskurzusának tipológiai elemzése számára, amikor ezeket a fogalmakat használja. Lajtai megfigyelése szerint az eredetnarratíva megalkotására/érvényesítésére irányuló törekvések között mind az irodalomban, mind a tankönyvekben világosan elkülönülnek az eredetközösségi szemléletű — az ősi eredet valamelyik változatát tényként elfogadó — szövegek (Dugonics: Etelka, Vörösmarty: Zalán futása, Toldy Ferenc: A magyar költészet története, a Losonczi-féle Hármas Kis Tükör korai kiadásai) azoktól a hagyományközösségi logikájú szövegektől, amelyek nem a tényeket, hanem az eredethagyomány közösségi fennmaradását veszik alapul Arany Jánostól Horváth Mihályig. Ami Horváthot illeti, Lajtai pontosan regisztrálja hagyományszemléletének herderi indíttatását és Kölcseyhez fűződő kapcsolatait (419-420., 427. - megemlítem, hogy Horváth itt idézett 1847-es szövege viszont Arany 1850-es évek közepén írt, Naiv eposzunk című dolgozatának lehetett előzménye). Az irodalom és a tankönyvek nemzetdiskurzusának érintkezése alighanem abban a hatásban kulminál, amelyet a nemzeti irodalom hagyományközösségi paradigmáját kezdeményező Kölcsey Ferenc gyakorolt Pulszky Ferencre. Pulszky az