Századok – 2017
2017 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Kádár Tamás: Saul herceg, Bors ispán és Iván úr. Megjegyzések, észrevételek a II. István király uralkodása vége körüli trónutódlási küzdelmek történetéhez
SAUL HERCEG, BORS ISPÁN ÉS IVÁN ÚR az események vizsgálatára sarkall. Mindenek előtt a szóban forgó személyekkel kapcsolatos, szerfelett csekély ismereteinket szükséges összefoglalnunk. Béla hercegről, minthogy II. István király 1131 márciusi halála után ő lépett trónra, valamennyi későbbi Árpád-házi uralkodó tőle származott, és az utódok emlékezetében, valamint a hivatalos udvari történetírásban igen fontos, pozitív megítélésű alakként élt, így viszonylag sokat tudunk a hatalomra jutása előtti időszakból is. Forrásunk ilyenformán aránylag részletesen számol be a herceg sorsának alakulásáról, különösen az 1120-as évek második felének tekintetében, ami váratlan és szerencsés fordulatot hozott Béla addig hányattatásokkal teli, kalandos életében. Atyja utolsó, 1125 körülre datálható – ismét csak dugába dőlt – hatalomátvételi kísérlete után nagy valószínűség szerint ő is Bizáncba menekült Álmossal és néhány, a II. István elleni szervezkedésben részt vett hívükkel. II. Jóannész császár barátságosan fogadta őket, és illő elhelyezést biztosított számukra. Álmost a makedóniai Konsztantina városkában telepítette le, ahol az mintegy másfél‒ két évvel később meghalt. Béla időközben – feltehetően újfent gyarapodásnak indult és erőre kapott pártjuk vezetőinek hívására – a helyzet kedvezőbbre fordultában reménykedve, titokban visszatért Magyarországra, és jóakarói tanácsára, illetve segítségével talán egy kolostorban, későbbi forrásunk bizonytalan hitelű értesülése szerint a pécsváradi bencés apátságban húzta meg magát. Bújtatása, illetve rejtőzködése állítólag olyannyira sikeres volt, hogy maga az eleve gyanakvó természetű, de az Álmos említett puccskísérlete óta még inkább bizalmatlanná vált, a kétes hűségű főurak és prelátusok legkisebb mozgolódását is árgus szemekkel figyelő király sem tudott hazatértéről, sőt úgy hitte, a herceg meghalt a megvakítása után. A herceg hívei, Pál püspök és Ottmár ispán, illetve a hozzá húzó és a titokba beavatott többi előkelő Saul – II. István és a királyi tanács általi – trónörökössé való jelölése, illetve Bors és Iván, valamint támogatóik – valószínűleg kevéssel azt követő – puccskísérlete után, vélhetően 1129 dereka tájt tudatták a királyt arról, hogy Béla él és Magyarországon . A krónikaszerkesztmény szerzőinek II. Béla iránti elfogultságáról és a király alapvetően pozitív portréjáról lásd Domanovszky Sándor: Anonymus és a II. Géza korabeli Gesta. II. közlemény. Századok 67. (1933) 183‒ 184.; Horváth János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954. 272‒ 723. Horváth szerint a krónikaszerző ugyanakkor némi iróniát is megenged magának Bélával kapcsolatban. Lásd uo. 273‒ 274. 4 Makk Ferenc: Megjegyzések II. Béla történetéhez. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 40. Szeged 1972. 31‒ 49., itt: 33‒ 34.; Makk F.: A tizenkettedik i. m. 54‒ 55. 5 SRH I. 442‒ 443.; Pauler Gy.: A magyar nemzet i. m. 234. 6 Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. III/1‒ 2. Studio et opera Georgii Fejér. Buda 1829. (a továbbiakban: CDH III/1‒ 2.), III/2. 127. (bizonyosan hamis oklevél talán hiteles adata). Makk F.: Megjegyzések II. Béla i. m. 36. 35. jegyz.: Makk Ferenc: II. Béla. In: Kristó Gyula ‒ Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. H. n. [Szeged] 2001. 174‒ 188., itt: 177. Z SRH I. 443.; Makk Ferenc: II. István. In: Kristó Gy. ‒ Makk F.: Az Árpádok i. m. 161‒ 173., itt: 173.