Századok – 2017
2017 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Kádár Tamás: Saul herceg, Bors ispán és Iván úr. Megjegyzések, észrevételek a II. István király uralkodása vége körüli trónutódlási küzdelmek történetéhez
KÁDÁR TAMÁS tartózkodik, egyúttal bizonyára kérték az uralkodót: fogadja kegyébe az ekkoriban körülbelül 19–20 esztendős rokonát. II. István kútfőnk elbeszélése szerint felettébb megörült a hírnek, és azonmód udvarába hívta-hozatta Bélát, majd követeket küldött szövetségeséhez, I. Uros raškai szerb nagyzsupánhoz, hogy „megkerült” unokaöccse számára nőül kérjék a fejedelem egyik leányát. A remélt frigy csakhamar, feltehetőleg még az év vége előtt létre is jött Béla és Ilona hercegnő között, és kis idő elteltével a királyt újabb jó hírről tájékoztathatták, nevezetesen, hogy az ifjú ara gyermeket vár. A hercegi házaspár ekkor alighanem már Tolnán lakott, az uralkodó ugyanis ezt az Árpádok ősi törzsbirtokaihoz tartozó és a megye székhelyéül is szolgáló délkelet-dunántúli falut jelölte ki udvaruk székhelyéül, és feltehetően nekik is adományozva a települést. Béla és hitvese fejedelmi származásukhoz illő módon minden valószínűség szerint sok egyéb fekvőséget is kapott a királytól, aki mindezeken felül rendszeres és bőkezű javadalmazást is biztosított számukra. 1130-ban megszületett első gyermekük, egy életerős fiú – a majdani II. Géza –, ami még nagyobb örvendezésre késztette II. Istvánt. A király őszinte jó kedvének, boldogságának hátterében a krónikakompozíció előadása szerint István – és nyilván hozzátehetjük, vele az egész elit – az uralkodóház jövője miatti, valóban indokolt aggodalma, az egyébként tévesen Szent Istvántól eredeztetett királyi család törvényes fiutód nélküli kihaltától való félelme állt. II. István e feletti, bizonyára súlyos lelki tehertételt jelentő, sőt mély depresszióba hajló szakadatlan nyugtalanságát két ízben is megemlíti hivatkozott forrásunk, amely a 157. caput végén egészen világosan úgy fogalmaz: a király épp azért szabadult fel, és örvendezett Béla életben létének híre hallatán, „mert kétséget kizáróan tudta, hogy nem lesz örököse”.10 Talán anélkül is könnyen észrevehető, hogy arra külön felhívnám a figyelmet, a fenti rövidke, mintegy odavetett mondatrész, értelmezzük bárhogyan is jelen . SRH I. 443.; Kristó Gy.: A korai feudalizmus i. m. 1186.; Makk Ferenc egyik munkájában 1128‒ 1129 fordulójára, másutt 1129-re tette Béla a király általi felemelését és megházasítását. Lásd Makk Ferenc: Magyarország a 12. században. (Magyar história) Bp. 1986. 105.; Ferenc Makk: The Árpáds and the Comnent. Political relations between Hungary and Byzantium in the 12th century. Bp. 1989. 27., 134. 95. jegyz. A tárgyra legújabban, a házasságkötés időpontját 1129-re helyező kutatói vélekedés meggyőző alátámasztásával lásd Farkas Csaba: A basileus unokahúga. Fons 23. (2016) 87‒ 118., itt: 114., 117. Ottmár ispán minden valószínűség szerint azonos azzal az előkelővel, akit a krónikakompozíció 131. caputja Kálmán király halálos betegsége kapcsán, annak legbelsőbb köreihez tartozó bizalmasaként említ (lásd SBH I. 431.), és alighanem az 1124-re keltezett hamis oklevélben szereplő barsi ispán is ő lehet, lásd Diplomata Hungariae antiquissima accedunt epistolae et acta ad historiam Hungariae pertinentia. I. Szerk. Györffy György. Bp. 1992. (a továbbiakban: DHA) 418. Pál püspök kilétének meghatározásakor az 1137‒ 1138-ban adatolt győri főpap személye merülhet fel, lásd Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000‒ 1301. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 11.) Bp. 2011. 90., 134. 9 Pauler Gy.: A magyar nemzet i. m. 238.; Makk F.: II. Béla i. m. 177. 10 „[...] quia absque dubio sclebat se heredem non habere.” ‒ SRH I. 443., fordítása: KK 103.