Századok – 2017
2017 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Kádár Tamás: Saul herceg, Bors ispán és Iván úr. Megjegyzések, észrevételek a II. István király uralkodása vége körüli trónutódlási küzdelmek történetéhez
SAUL HERCEG, BORS ISPÁN ÉS IVÁN ÚR helyzetben a heves szó fogalmát, nyilvánvaló és feloldhatatlan ellentmondásban áll azon, a krónikaszövegben csupán két sorral lejjebb olvasható, írásom elején idézett közléssel, amely Zsófia hercegnő fia, Saul a király általi trónutóddá való dezignálásról számol be. Saul trónörökössé tételét ugyanis, mint láttuk, a fent fordításban citált „antequam vero rex Belam soivisset” határozós szerkezettel, Béla életben voltának és magyar földön való rejtezésének feltárása előtti időpontra helyezi. Ha a király – a gyermektelensége, vagy talán megkockáztathatjuk e feltételezést is: valamely egészségügyi probléma miatti, felismert nemzőképtelensége okán – valóban megvakított unokaöccse „felbukkanását” megelőzően, a szövegkörnyezet alapján akár jóval, esetleg már évekkel korábban Sault választotta, és tette hivatalosan is trónörökössé, tehát ha kényszermegoldás révén is, de ilyenformán mégis idejekorán gondoskodott az utódjáról, miért búslakodott és emésztette magát szüntelenül örökös hiányában az után is?11 Az ellentmondást azzal sem magyarázhatjuk, hogy krónika vélhetően a 12. század utolsó harmadában működött folytatója a heres főnevet eredeti jelentése helyett átvitt, fiutód/fiúgyermek értelemben kívánta használni, lévén, jóllehet Béla ugyan másik unokafivérével ellentétben – és ez igen nagy jelentőséggel bírt – I. Géza fiági leszármazottának mondhatta magát, de csakúgy, mint Saul, természetesen ő sem „válthatta ki” a király által minden bizonnyal felettébb vágyott saját fiát, és II. Istvánnak legfeljebb amiatt volt több oka az örömre és a vigadozásra, amikor informálták másik unokafivére életben létéről, hogy ezáltal már két közeli vérrokona is szóba jöhetett majdani utódaként az ország élén. Kérdés persze az is, és az alábbiakban visszatérek rá, hogy a vonatkozó krónikarész alkotója nem valamelyes rejtett, az Álmos-ág iránti elfogultság, illetve még konkrétabban, II. Béla-párti megfontolás nyomán tette-e hozzá mondandójához a problematikus, fentebb citált félmondatot. Ideje a tanulmány címében megnevezett személyekről is szót ejtenem. Sault – mint láttuk – a 14. századi krónikaszerkesztés a királynőtestvére fiának mondja, és bár ennélfogva a – hazai hagyományok szerint csak a mindenkori uralkodó, valamint a dukátus birtokosa gyermekeinek kijáró – hercegi cím eredendően nem illette meg, trónörökössé tételével magától értetődően hercegi rangra emelkedett.12 Amennyiben kútfőnk a Saul és a király közötti rokoni kapcsolatra 11 A király esetleges meddőségére vagy impotenciájára konkrétan egyedül Kosztolnyik Zoltán gondolt. Lásd Z[oltán]. J. Kosztolnyik: The dynastic policy of the Árpáds, Géza I to Emery (1074‒ 1204). (East European Monographs No. 687.) H. n. [College Station] 2006. 108. 12 A „királyi” hercegi, vagy közkeletűbb megnevezéssel: királyfii méltóság korabeli magyarországi jelentéséről: Köblös József: Herceg. (Szócikk.) In: Korai magyar történeti lexikon (9‒ 14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp. 1994. 261.; Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Magyarország története 1301-ig. (Történelmi Kézikönyvtár) Debrecen 1997. 77‒ 78.