Századok – 2021
2021 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Zoltán Boldizsár Simon: History in Times of Unprecedented Change. A Theory for the 21th Century (Törő László Dávid)
TÖRTÉNETI IRODALOM ténetfilozófia”, amellyel Simon a saját elméleti törekvéseit jellemzi. Szubsztancialista ez a pozíció annyiban, hogy a történelem végéről szóló filozófiákkal (így Francis Fukuyama korai munkásságával) vagy a prezentista felfogással (amely szerint a jövő nélküli jelen határozza meg a múltat) ellentétben úgy látja, van a történelemben mozgás, séma. Ám azért csak „kvázi-szubsztancialista”, mert ennek a mozgásnak szerinte - szemben az 1945 előtt virágkorát élő szubsztancialista történeti gondolkodás álláspontjával - nincs meghatározott célja, értelme, fejlődésalapú menete. A történelemnek alanya sincs: míg a historizmus számára a történelem arról szólt, hogy egy meghatározott dolog (az ember, egy eszme, egy nemzet stb.) időben változó módon fejlődött, addig a szerző szerint már nincs ilyen stabil alany, amely lineárisan felfogott időben kibontakozhatna vagy egyenes úton eljuthatna A-ból B-be. Ez utóbbi megállapítás azért lényeges, mert a modern történeti felfogás (kb. a második világháború végéig) nem csupán vagy nem elsősorban a múlttal foglalkozott, hanem a jövő „megszelídítésére” törekedett azáltal, hogy a múlt, jelen és jövő között folytonosságot tételezett fel. Egy lineáris történelemfelfogásban a jövő csak olyan eseményeket hozhat magával, amelyeket más változatban/ kontextusban már ismerünk a múltból, ezáltal a lehetséges fenyegetések mértékét is hajlamosak lehetünk alábecsülni. Ennek megfelelően a precedens nélküli változásokat tartogató jövő értelmezéséhez (vagy a katasztrófa elkerüléséhez szükséges tettek motiválásához) a modern történeti gondolkodás alkalmatlan. Természetesen az utóbbi évtizedekben nem csupán a modern történetfelfogás volt forgalomban, így az eddig leírtak alapján felmerülhet az 1970-es évektől ható posztmodern nyelvi fordulat szerepének problémája is. A szerző szerint a posztmodern narrativista történetfilozófia (leginkább Hayden White szellemi hatása) már sokat veszített a kezdeti lendületéből és egyre inkább az „establishment” részévé vált, tehát egy új történetelmélet megalkotásához jelenleg nem jelent akkora inspirációs forrást, mind a 2000-es évek előtt. Elsősorban azért nem, mert a narrativista megközelítések csak a beszéd és a nyelv vizsgálatával foglalkoznak, a nyelven kívüli valóság megismerésének kérdésére pedig eretnekségként tekintenek. Valamilyen más történetelméletre van szükség, amelynek keretei között képesek lehetünk példátlan változásokkal is számolni. Kérdés, hogy ha sem a modern, sem a posztmodern nem ad kielégítő megoldást, akkor hogyan néz ki egy 21. századi történetelmélet? Amennyiben a történelem változik, akkor e mozgás jelentőségének felméréséhez szükség van a nyelven kívüli dimenziók vizsgálatához: milyen kapcsolat van tehát a diskurzuson túli világ és a történész között? Simon Zoltán Boldizsár - Frank Ankersmithez hasonlóan - a történeti tapasztalat fogalmára támaszkodik, de utóbbi szerzőhöz képest más válaszokat ad a témában. Egy régebben elterjedt, posztmodern előtti állásponthoz való visszatérés lenne, ha a szerző azt állítaná, hogy képesek vagyunk a létező múlttal kapcsolatos történelmi tapasztalataink kifejezésére, s ezáltal a múltat valahogyan jelenbélivé tenni (például egy történészi szakmunkán keresztül). A szerző azonban úgy látja, a minket körülvevő világról (és a múlt jelenbéli maradványairól) csak annyi állapítható meg biztosan, hogy létezik, ezért a vele való találkozás hatással lehet ránk. Azaz a múlt és a minket körülvevő világ nem hordoz önmagában semmilyen jelentést, amelyet egy történész, mondjuk, „felszínre hozhatna” - ez utóbbi megállapítással valószínűleg a historizmus/szellemtörténet képviselői, de még a posztmodern gondolkodók is egyetértenének, hiszen ezen irányzatok közös álláspontja, hogy az önmagában jelentés nélküli, kaotikus múltat a történész „ruházza fel” valamilyen jelentéssel. Simon Zoltán Boldizsár azonban ehhez egy nagyon fontos gondolatot is hozzáfűz: szerinte a történész egyáltalán nem a múltat látja el valamilyen jelentéssel (ugyanis a külvilágról még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy alapállapotában kaotikus és, úgymond, csak a mi jelentésadásunkra vár), hanem a múlt maradványaival való találkozó