Századok – 2023
2023 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története (Bánkuti Gábor)
TÖRTÉNETI IRODALOM sának „társadalmi kísérletében” - értsd: utópiájában - is fontos szerepet kapott. A karanténból való szabadulás bizonyos korlátok között a történeti kutatások számára is lehetőséget nyitott. A téma igen terjedelmes historiográfiáját e helyen nem tisztem értékelni (ahogy nem teszem ezt a Rosszfiúk... örvendetes módon már-már historiográfiai mértékű visszhangjával sem). A teljesség igénye nélkül mégis meg kell említeni Siklós András, Hajdú Tibor, Péteri György és Borsányi György nevét, kiknek alapvető munkái már az 1960-as évektől kezdve megalapozták azt a rituális ábrázolásoktól jól elkülöníthető tudományos diskurzust, melynek „tényirodalmára” szintézise megalkotásakor Hatos is bizton támaszkodhatott. A szerző 100 évvel az események és 50 évvel az eseményekről írt első monográfia (Hajdú Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969.) után megjelent munkája mégsem ebbe a sorba illeszkedik. Módszertani szempontból a Rosszfiúk... a szerző 2018-ban megjelent opusával (Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Bp. 2018.) „kettő az egyben” kezelendő: az alkotó az 1918-as összeomlás és forradalom történetén és utóéletén töprengve rögzíti világosan az olvasót orientáló kutatói koncepcióját, mely magába foglalja kérdéseit, nézőpontját és szándékát. Itt fejti ki részletezve az összeomlás társadalmi-mentális dimenzióit is. A diktatúra időszakának társadalmi tablója - az azonosulás, alámerülés és túlélés kimeríthetetlen formaváltozatait mintázva - inkább csak az ettől való különbözést jelzi. A két kötet tudománytörténeti értelemben nem függetleníthető attól a közegtől, amelyet elsősorban a Trianon 100 kutatócsoportnak köszönhető szemléletmozdító és gondolatlendítő munkák sora jelez. Hatos Pál most recenzeált kötetének nóvuma a gondolkodás paradigmatikus - fogalmi és oksági összefüggéseket kereső - módjától való merész elszakadásban áll. Hazai pályán ritka dolog, hogy egy történeti munka szerzője deklarative vállalja: „aligha helytálló a történelmi eseményeket bármiféle racionalitás érvényesüléseként tálalni” (Hatos R: Az elátkozott i. m. 13.). Ehhez még hozzátehetjük, hogy bármilyen árnyalt és kimért is a történeti értékelés, nem kelhet versenyre az „emlékezetpolitikai játszmák örök túlerejével” (18.), hiszen az épp a logikusnak és racionálisnak tűnő értelemadás kényszerű igényéből fakad. Hatos számára így magától értetődő és nem bénító a történészek nemzedékeit feszítő probléma - amit a fentebb jelzett első összegzés tudós szerzője, Hajdú Tibor fejezett ki 1985-ben -, miszerint „általános, egységes szempontú értékelést adni 1918-1919 forradalmainak tükröződéséről a »nemzeti tudatban« valójában lehetetlen” (Hajdú Tibor: 1918-1919. Két forradalom utóélete. Medvetánc 1984/4-1985/1. sz. 27.). Ahogy nem kedvetleníti el az a már 1999-ben papírra vetett keserű Hajdú-megállapítás sem, mely szerint „néhány évtizeddel ezelőtt még abban reménykedtünk, hogy közeleg az idő, mikor a Magyarországi Tanácsköztársaság történetéről is befejezett múlt időben, nyugodt objektivitással lehet írni. Be kell látnunk tévedésünket”. (Hajdú Tibor: A Tanácsköztársaság a történetírásban. Tények és hiedelmek. História 1999/4. sz. 13.) Merthogy nem lehet. Hatos programja: a morális ítéleteket kerülve valamiképpen jelen lenni az egykori jelenben, arra törekedve, hogy a dolgokat a szereplők szemével lássa. Ebben a perspektívában a valóság sem nem koherens, sem nem teleologikus. Másfelől az azonosulás természeténél fogva sem lehet objektív művelet, hanem a szerző szubjektív valóját igényli. A kötelező távolságtartás a megértés akadálya. Ez a kutatói hozzáállás teszi lehetővé, hogy Hatos története nem akad el a felismerésnél, hogy az 1918—1919-es forradalmak eseményei „ellenállnak a politikai-ideológiai értelmezések megszokott logikájának” (415.). Ezért képes elengedni azt az igényt, hogy birtokba vegye, „uralja” a történelmet, vagy akár „csak” teljeskörű konszenzussal bíró elbeszélést nyújtson. A „csel” működik: a „történelem terhétől” (Hayden White) szabadulva már áradhat az elbeszélés, a szellemet gátló elvárások nélkül láttatva az egykori dolgok, események, érzések és döntések „vad közelségét”, olyanokat is, amelyek a hivatalos emlékezet kánonjaiból már rég kihullottak, mint oda nem illő, felesleges részletek (Hatos R: Az elátkozott i. m. 15.). Exkurzus: a történelemdidaktikai, tantárgy-pedagógiai megfontolások a befogadók lehetőségeit és adottságait fürkészik. A múlt közvetítésének módjáról felhalmozott tudás ezért a történetet írók számára sem lehet közömbös. Itt és most Jerome Bruner kevéssé olvasott, Az ok 200