Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-04-15 / 30. szám

233 234 millió 430 ezer forinttal adózandnak; a nemesség pedig személyes fölkelésen kívül minden nádori kaputól egy lovast saját költségén ajánlott a zászlók alá vinni. Ezekhez járulna még Erdélynek hat ezernyi hada s mintegy 14 ezernyi rácz; végre a horvát pandúrok és a Pálffy, Vetési és Gyulairól czímzett régi állandó gyalogezredek. Ezután a királyné a 78 éves hős Pálffy nádort a lovasság férvezérévé, Eszterházy Józsefet s Ferenczet, Károlyi Sándort és Csáky Györgyöt tábornagyokká (Feldmarschall) , Baranyai Jánost, Festetics Józsefet, Koháry Endrét, Ghilányi Jánost altábornagyokká (Feldmarschall-Lieuteant), végre Nádasdy Ferenczet, Andrássy Pétert, Forgách Ferenczet és Pálffy Leopoldot tábornokokká (Generalmajor) nevezte. Pár nap múlva híre futamodott a franczia udvar azon tervének, miszerint M. Teréziának csak Magyarországot, Alsó-Ausztriát, Stájer-, Karantán-és Kármetországot hagyatván birtokul, többi tartományai a porosz, bajor, szász, franczia, spanyol és sardinai fejedelmek közt osztatnak fel. Az udvar e veszélyes terv hírének hatására számítván , nyilvánosan szőnyegre hozatta Ferencz nagyherczegnek kormánytárssá emeltetését, mit a rendek most, midőn a háború már különben is kiütött, el is fogadtak, azt tevén föltételül, hogy abból az ország jogaira semmi kisebbség se háromoljék, s a nagyhg a nemzet szabadságainak védelmére esküt mondjon. Miután végre az ország sérelmei iránt még pár fel s leirat váltazott, s az alkotott 70. törvényczikk megerősittetett volna, az országgyűlésnek oktob. 29-kén vége szakadt. *) íróinak. Czikke, melly a Pesti Divatlap 19-ik számában olvasható, igy hangzik : Adatok „A KRITIKA TITKAI“-hoz. A Hírnök utolsó számaiban két lelkes honfiegy név alatt) szent buzgalommal izzad, iparkodván engemet verseimmel egyetemben tönkre silányitani. Különösen ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa, ki csak hozá férhet; sőt kérem mindazokat, kiket csekélységem csak némelly részben is érdekel, hogy elolvassák. — Az ott buzgólkodó két atyafi hajdani iskolatársam, kik már akkor kalapálták a kadencziákat, mikor én még azt sem tudtam, mi a költészet: bocskorszij-e vagy martyrkorona? — És ők azóta folyvást ütik a verseket és ezeknek özönével elárasztják a szerkesztőket rendre; de a szerkesztők olly impertinens embertelenek,hogy őket még mindeddig sem mutatták be a közönségnek. És ez aztán vexül és dühbe hozza az embert, valamintségesen dühbe hozta az én fentisztelt iskolatársaimat, s nem csoda, hogy dühökben épen belém kaptak, én belém, kire ők hajdanában csak ollyan formán néztek le, mint néz le a nagy, nagy ökör a lábainál haladó kicsiny kis pacsirtára. — Hazám tiszta keblű, legszebb erényi, ifjai, fogadjátok hódolatom tömjénét. Petőfi Sándor, így irt Petőfi (eredetileg Petrovics Sándor. Ha állításaimnak csak egyikét is megcáfolta volna, s akkor illetne némelly sértésekkel, nem szólok, mert tudom méltányolni e szavak igazságát: Wo schlägt das reine Herz auf Erden, Das sich keines Fehlers zeihen kann? Így azonban a daróczos megtámadást el nem hallgathatván, következő czikket küldtem a Pesti Divatlap szerkesztőségéhez : „Anticritica non plus ultrája.“ Tetszett e lapok 19dik számában Petőfi úrnak a veleszületett finomsághoz képest a legnagyobb Hiedelemmel nem ugyan egyenesen, de csak amúgy betűrejtvényben lappangva azzal vádolni, mintha én verseivel egyetemben tönkre silányitani akartam volna. *) Már higye el, édes P. úr, hogy verseit minden hiányai mellett is sokkal jobbaknak tartom, semhogy e bírálat által tönkre silányithatók volnának. De ki is kötötte azt önnek orrára, hogy verseinek bírálója én vagyok? És föltéve, hogy én írtam volna az érdeklett bírálatot, mit tartozott nevem kitrombitálása oda? Vagy igaz, akkor a bírálat nem lehet competens, mert nevemet még nem kürtöltem ki munkáimmal, még nem másztam a ugorkafa tetejére, hol némelly iskolatársaim trónolnak. Mondja meg továbbá, mikor és mellyik szerkesztőséget árasztottam el verseimmel? Vagy ha önhöz (nem a szerkesztőséghez) küldöm verseimet, mint ön ismét hozzám a magáét**) megbírálás végett, az annyit jelentett, mintha a szerkesztőséghez küldettek volna? Vagy miért kért az édes (alias csárdás) hangú pacsirta véleményt műveiről nemcsak tanuló korában, de később is, midőn írói pályára lépett az ökörtől? Tán csak tanulni akart tőle? Végre miért nevezi czikkét adatnak ? Hiszen úgy minden szemtelen ráfogás adat. És mi volt czélja az egésznek? azt alkalmasint ön maga sem tudja. A szerkesztőség pedig, ha nem akarja nyilván részrehajlását és igaztalanságát bebizonyítani, valamint a vádnak, úgy a mentségnek is ad helyt lapjaiban.“ Szeberényi. *) Honnan tűnik ki e szándék bírálatomban ? **) 1839. év elejétől, mindig tevék azt munkáinkkal, s számosat tudnék most is fölhozni, melly leveleim közt hever. Küldött többek közt egy „Első dal“ czimü silány verset hozzám 1842 ben (tehát már miután mint író föllépett) és erre nézve azon tanácsot adom neki, hogy semmiféle szerkesztőséghez ne küldje, vagy ha csakugyan akarja közöltetni, akkor dolgozza ki egészen újra, kijelölvén egyszersmind a nem sikerült helyeket. A dal sem előbb, sem összes versei közt nem jött napvilágra.1 Leleplezések. 1. Mindenek előtt van szerencsém önnek kedves Vachot (előbb Vachot vagy Vachott, olim Vahud) uram jelenteni, hogy utazásomból kívánt jó, fris egészségben, önnek — mint látandjuk— valószínűleg nem legnagyobb örömére, szerencsésen visszatértem. Most tehát kötelességemben áll adott szavamat beváltani, s az ellenem ön által támasztott gorombaságokat — szeget szeggel — visszatorolni. A leleplezések során legelőször is magamat kell lelepleznem, és a t. olvasóknak kinyilatkoztatnom, hogy a Hírnök 16. és 17-ik számaiban megjelent bírálatát Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor verseinek, én írtam. Czélom, mellyet ez által elérni kívántam, nem volt más, mint ezen jó úri embert, ki ellenem most olly dühösen föllépett, botlásaira figyelmeztetve eloszlatni azon gőzkört, mellyet hízelgői tömjénezése és saját elbizottsága, mellyből a szegénynek meglehetős adag jutott, alkottak, eloszlatni, hogy kijelölt hibáit jövendőre kerülvén, belőle még jóra való költő válhassék. Ha bírálatomban tévedtem, mi nálam is, mint minden embernél igen könnyen megeshetik: szabadságában állott Petőfi (eredetileg) Petrovics Sándor úrnak azt vagy okokkal megcáfolni, vagy pedig csupán elhagyván, tanácsomra nem ügyelve zsíros, veszett fenés, teremtettes, veszett ebes verseit tovább is folytatni. Hiszen nyelvünk ez által is nyer--------a nyers kifejezések bőségében. De Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor nem úgy tett. Ő, ki maga magát Petrarcához hasonlítja — (és jól megjegyezve, ezt ismét más álnév alatt teszi, hogy a szegény olvasó higye, miszerint őt csakugyan ennyire dicsőitek) , hogy is tehetné ezt? Balgatagság! Ő kapja magát inkább, hibásat és ártatlant egy iránt gyanúsítva, egy tuczet goromba pimaszság mellett kikürtöli, kiket hisz ő azon bírálat *) irományok. Kolinovich : Nova Hung. Period. Budáé, cóo . 0r!i0S .^os' D*arium Comitiorum 1741. Schwandlnernál: 2., 5J3. kov. Kovács: Magyar Krónika. 148.